Kecskés Karina: Úton a saját királyság felé

– Szakmát bővít?

– Szerintem nincs olyan az ember életében, hogy szakma – mindannyian utat járunk, és minden, amit ezen az úton tapasztalunk, a fejlődésünket szolgálja.

– A Baltazár Színház állomás vagy misszió?

– Nem misszió. Nekem a Baltazár a színházi közegem. Azt gondolom, hogy rendkívül magas színvonalú előadásokat csinálunk, csodálatos mondanivalóval. Számomra, nézőként, nagyon fontos, hogy a színházban katarzist éljek át. Hogy a szívemhez és a lelkemhez szóljon, amit a színpadon látok. A Baltazárban ez megvan: tiszta szívű, közvetlen emberek közvetítenek nagyon mély mondanivalókat. Kihívás is a velük való munka: nem számít nekik semmilyen társadalmi hierarchia, annak alapján ítélnek meg, amilyennek látnak, amilyen vagyok, nem pedig az alapján, hogy mit várnak tőlem.

– Egy átlagos szerepet is ennyire mélyen él át?

– Mindig nagyon érzékeny voltam, és ezért sok bántás is ért. Az, hogy ebből az érzékenységből erényt kovácsoljak, sőt azt gondoljam, hogy így a legjobb, többek között a Baltazár Színháznak köszönhető. Meg persze kellettek hozzá a gyerekeim – az anyává válásom sorsfordító kaput jelentett – és azok az emberek, akiknek az értékrendje fontos számomra. Segítők, akik mellett azzá mertem válni, aki valójában vagyok. Ez bizonyára meglátszik a játékomon is: más vagyok, mást közvetítek a világból. A színészettel, jó esetben, az ember önmagát adja. Ezzel együtt, ha 10 évente egyszer kapok olyan szerepet, amelynek a mondanivalójával teljes mértékben egyet tudok érteni, és amelyben pont ki tudom fejezni azt, ahol éppen tartok, az nagy csoda.

– Hogy jöttek képbe a mesék?

– Amikor megszületett a lányom, elkezdtem előszedni őket, aztán rátaláltam Boldizsár Ildikóra és a meseterápiájára. Rájöttem, hogy a mese nem csupán izgalmas történet, hanem szellemi út, ami megkerülhetetlen. A mesék olyan szimbólumokat jelenítenek meg, amik mindig is segítették az emberek és a közösségek egyéni sorsát, illetve az életkapukon való átmenetet. Egyfajta önismereti tanulás – nekem legalábbis ezt jelenti. Ha valamilyen életproblémában vagyok, segít rálátni, hogy most épp a hétfejű sárkánnyal küzdök, vagy kővé váltam, esetleg derékig süppedtem a mocsárba vagy a pokol hetvenhetedik bugyrában fortyogva nem találom a segítőimet. Keresek magamban egy érzetet, egy mesei szituációt, megfogom a mesehőst, mert a mesehős mindig tudja, hogy jöjjön ki a slamasztikából.
Ez a meseterápia lényege. Az ember megkeresi az adott életszituációhoz tartozó mesét, érzetet, és elindul a mesehőssel kifelé, hogy elérje a saját belső királyságát, a saját rendjét. Ha egy gyerek hisztizik, sokszor elég csak annyit mondani neki, hogy találj vissza a rendedbe.
A világ meséi, a legendák, a mítoszok által az ember a tudás mezejére lép, bár ezeknem emberi tudást hordoznak. Szakrálisak. Évezredeken át segítették az embereket, csak az utóbbi 100 évben lettek kidobva, mert már nem értjük a jelentésüket: mi is az a hétfejű sárkány? Hogyan kell köszönteni a boszorkányomat, hogy ne faljon föl? Ezekhez kapnak kódokat a gyerekek.

– A karácsony előtt megjelent meseterápiás lemeze, a Mesékbe zárt titkok milyen kódokat közvetít?

– Az album meséit úgy raktam össze, hogy a világban elvesző értékeket fűztem egy sorba. Kapuk nyílnak meg bennük, melyeken életünk során át kell mennünk. Megérkezésünk, világra jövetelünk az első kapu, utána jön a világra való kitekintés: fogjuk a hamuban sült pogácsánkat és a tarisznyánkat, és kilépünk a nagyvilágba. Olyan erényekre kerestem meséket, amelyek nekem fontosak, ugyanakkor a világban nem érzem eléggé becsben tartva őket. Ilyen például a szeretet, a barátság, az önmagunkkal való szembenézés. A lemez és a hozzá tartozó meseterápiás program is erről szól – varázskulcsok segítségével kapukon haladunk át a gyerekekkel, s közben közelebb jutunk önmagunkhoz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!