Az állatokat szeretjük – már ha aranyosak, és nem zavarnak bennünket a mindennapi teendőinkben. De abba is jó lenne időnként belegondolni, hogy vajon mi mennyire zavarjuk az állatokat a mindennapi teendőikben?
Mindig örömmel olvassuk a hírekben, ha felbukkan hazánkban egy mackó, vagy visszatérnek a hiúzok. Azt már persze némi fenntartással kezeljük, ha arról olvasunk, hogy a rákosi viperák szépen szaporodnak természetes élőhelyükön (pedig szegényeknek elég sanyarú sorsuk volt egészen addig, amíg a mentésükre szerveződött csoport ki nem segítette őket). Örömmel találkoznánk az erdőben hódokkal (nem jó ötlet egyébként, a hód eléggé vad állat), és elragadtatott mosollyal hallgatjuk a mosómedvék egyre szaporodó számáról szőtt meséket – és itt érdemes megállni egy pillanatra. A mosómedve remek példa arra, hogy mit tud művelni egy invazív faj egy-egy természetes élőhelyen. (Hasonló a helyzet jelenleg egyébként az egyre több helyen megjelenő Harlekin katicákkal is, akiket semmiféle permet nem gátol meg a szaporodásban, viszont az utóbbi években egyre több gondot okoznak idehaza is.) Bár hazánkban mosómedvéből egyelőre csak elszigetelt egyedeket láttak eddig, ha véletlenül egymásra találnak, és elszaporodnak, komoly problémákat is okozhatnak. A mosómedvéket egyébként Herman Göringnek köszönhetjük, aki, miután 1934-ben két párt betelepítettek egy német vadasparkba, engedélyezte, hogy néhányat közülük szabadon engedjenek – „a Birodalom faunájának gazdagítására”. Mivel vetélytársaik nincsenek, azóta Európa-szerte elterjedtek, olyannyira, hogy még az őshonos fajok állományait is kiszorítják helyenként. Nálunk a hatvanas évek elején jelentek meg, hobbiállatként is tartják, pedig nem kifejezetten tekinthető annak. A megunt példányok viszont gyakran végzik az utcán, ez pedig már önmagában kellően aggasztó, pláne, hogy a városokban kukázó mosómedvék akár veszélyes baktériumokat is terjeszthetnek.
És ha már a kukázó mosómedvéknél tartunk, jó lesz megjegyezni, hogy bár szeretjük azt gondolni, hogy az általunk épített városok csak a mieink, néha a területek eredeti „gazdái” is felbukkannak. Az urbanizáció ugyanis rengeteg életteret vesz el az állatoktól, ez azonban nem jelenti azt, hogy ők is tisztában vannak a városhatár közigazgatási fogalmával – erre Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője is felhívta a figyelmet a héten, az OTP Fáy András Alapítvány Középiskolások Országos Pénzügyi és Gazdasági Oktatóközpontjában megrendezett a Jövő+ Fesztiválon. Mint magyarázta: vannak ugyan olyan állatok, akik az ember közelsége elől inkább visszavonulnak, léteznek viszont olyanok is, akiknek felcsillan a szeme, ha meglátják a kínálkozó lehetőséget. Ilyenek például a nyestek (lásd keretes írásunkat). És ilyen a vaddisznó is, aki békésen bekocog a budai hegyekből a városba az éj nyugalmas leple alatt, viszont rettenetesen megijed (és ilyenkor csinál is néhány galibát), amikor felkel a nap és nyüzsögni kezd a város. Épp a héten fülelték le a fővárosban, Újpesten a Rugó névre keresztelt, 1 éves vaddisznót, aki fellökött egy kerékpárost. Végül az Újpesti Állatvédelmi Járőrszolgálat munkatársai altatólövedékkel csendesítették le, majd a Noé Állatmenhelyre szállították. Rugó egyébként jól van, már bátran falatozik a menhelyen, ahol kéthetes karanténra ítélték – ezután majd valószínűleg biztonságos helyen szabadon is engedik. A Dunakanyarban randalírozó fajtársaknak nem lesz ilyen szerencséjük, mivel a környék önkormányzatai felől sok panasz érkezett, ezért hamarosan kilövik őket…
Vannak állandó szomszédaink is az háziasítatlan állatok világából. A denevérek például – miután barlangos, fás területeiket benőtték a lakótelepek – előszeretettel költöznek be a panelházak betonelemei közti résekbe. Sok bosszúságot okoznak ezzel, főleg azoknak, akik nyitott ablak mellett szeretik élni az életüket. Véletlenül betévedve a lakásba ugyanis nehéz őket elcsípni. Mivel a denevér 1901 óta védett faj, eszünkbe ne jusson partvissal a nyomába eredni, vannak erre kiképzett szakemberek, akik megnyugtató módszerrel tudják őket biztonságos helyre költöztetni, ha már mi elfoglaltuk a természetes lakóhelyüket. Jobb is egyébként vigyázni velük, főleg ha nappal is repülő, sivító hangot kiadó példánnyal találkozunk – a denevérek közt ugyanis rengeteg a veszett egyed.
De a legfontosabb, hogy amennyiben bármilyen, nem a városi környezetbe illő állattal találkozunk, hívjunk a szakembert. Hiába tűnik aranyosnak a vaddisznó (persze nem bicikliborogatás közben), vagy a mosómedve, ne felejtsük el, hogy valójában vadállatokról van szó, akik bár időnként be-benéznek a városba, azért egyáltalán nincsenek hozzászokva az ember közelségéhez. Azt viszont el kell fogadnunk, hogy bár mi egyre több helyet foglalunk el, valahol nekik is kell lakniuk, élniük és enniük.
Mire jó a vadászgörény
Patkányirtás vadászgörénnyel – gyerekkoromban sokszor olvastam el a Keleti pályaudvar környékén kitett táblán díszelgő izgalmas feliratot. Akkor azt hittem, ez is egy olyan hirdetés, amely még a „régi időkből” maradt a helyén. Legnagyobb meglepetésemre azonban a mai napig használják az amúgy mostanában már hobbiállatként számon tartott vadászgörényt – a nevéből is adódó képességeire apellálva – rágcsálómentesítésre. Állítólag patkányvadászatra leginkább a fél kiló körüli nőstények alkalmasak, és házhoz is lehet rendelni a szolgáltatást. Hogy mennyire aktuális kérdés ez manapság a fővárosban? Annyira, hogy épp tavaly írt ki a Fővárosi Önkormányzat egy csaknem egymilliárd forintos közbeszerzési pályázatot, amelynek célja, hogy patkánymentessé tegyék Budapestet. A patkánymentes állapot ez esetben azt jelenti, hogy havonta a patkányelőfordulás gyakorisága nem haladhatja meg az egy, a kisebb kerületekben pedig a két ezreléket, vagyis ezer budapesti objektumban átlagosan egy, legfeljebb két patkány bukkanhat fel. Ezt az állapotot ma már csak fenn kell tartani, így nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor (feltehetőleg épp azokban az időkben került falra az általam látott hirdetési tábla is) több volt a patkány a fővárosban, mint az ember. A hetvenes évek elején még 2,5-3 millió egyed élt köztünk, ekkor telt be a pohár, csaknem 200 millió forintért patkánymentesítettek a fővárosban, méghozzá hatalmas sikerrel. Olyannyira, hogy tapasztalatainkat 1973-ban már a nálunk megrendezett nemzetközi deratizációs szimpóziumon is bemutathattuk. Azóta a vadászgörényeknek errefelé elvétve akad dolguk, de az bizonyos, hogy országszerte azért rengetegen vannak, akik szívesebben veszik igénybe ezt a szolgáltatást, mint hogy mérgekkel szórják tele a padlást és a pincét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
