Garaczi László: Hasítás (egy lemur vallomásai 5.)
Huszonhárom éve jelent meg az első lemurvallomás, mennyi minden történt – azóta mintha élnénk. Nemcsak egy generáció nőtt fel ez idő alatt, de a majd’ negyed évszázad elteltével a világ is megváltozott, és látszatra a társadalmunk is. Egy darabig legalábbis azt hihettük, megváltozott. Az irodalomértésünk azonban feltétlenül átalakult, amit ma az önéletrajziságról, a nyelvjátékosságról tudunk, azt részben Garaczi műveinek köszönhetjük (még ha EP köpönyegéből is bújt elő a szerző). Hogy egy emlékirat, memoár, vallomás elbeszélhetősége a mesélő szubjektumához csak nagyon laza szálakkal köthető, hogy ez a szubjektum maga sem egységes, és hogy egy mű töredezettségében, darabjaiból össze nem illeszthetőségében is teljes – a lemuriáda részenként és összességében is bizonyítja.
Legutóbb, a negyedik vallomásnál (Wünsch híd, 2015) elgondolkodtatott, vajon egy összkiadás, a részek egy kötetben közlése történhetne-e akként, hogy a szerző újrarendezi az egyes szövegdarabokat, ezáltal, bizony, új művet hozva létre – arra jutottam, az effajta képzelgés éppen annak a szöveg- és szubjektumszervező eljárásnak menne szembe, ami a Garaczi-műetapok lényege, s csak az ezek szerint mégis bennem élő, teljesség utáni vágyat elégítené ki.
A Hasítás is önálló, identikus mű, ami közben persze meg is kérdőjelezi ezt az azonosságot, nem „összekeverhető”, összerendezhető a korábbiakkal: „minden most van” benne. Az emléktöredékekből építkező, a humort egyáltalán nem a partvonalról figyelő regény „Garaczi Laci” gyerekkorától a felnőttkorig követi a művésszé, íróvá válás stádiumait, miközben a foci, a gólszerzés majdani öröme és az Utolsó tangó Párizsban Maria Schneidere iránti rajongás mentén is felvázolható lenne egy narratíva. És még sok másik is – a könyv ilyen „útmutató jellegű” beugratós cukorkacsapdákkal van telehintve. A korábbi regények mondatait, motívumait (és nem történéseit!) is bőven újrahasznosítja a szerző. (Az elbeszélő álmában még mindig föld alatt síel, szájában vakonddal, a Mintha élnélből a „süldőlányok Nietzschével a szatyorban, ezek aztán nem viccelnek”-ből itt Kierkegaard Vagy-vagyja köszön vissza egy szimatszatyorban – hogy csak pár kiragadott példával éljek.) Arról nem is beszélve, hogy az emlékezetleltár révén a ’70-es évek magyar (underground) mindennapjai is újraelevenednek a lapok közül – ez akár többeknek az elevenébe is hasíthat. (Magvető, 2018. 157 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
