Biztos van az a pénz, amiért én is inkább maradtam volna, ahelyett, hogy boldogan húzom kifelé a csíkot, de soha ne hiányozzon. A nézők úgyis rögtön kigolyóznának, mert csak a gyerekeimről meg a munkámról tudnék mesélni és dupla mackóban zuhanyoznék. Barátaim már előre szívattak, hogy mit fogok csinálni a villában. Veszélyes hely, aki oda belép, elveszítheti még az anyanyelvtudását is. Esetleg villantok, vagy anyázok, mert a kamerák jelenléte ezt megköveteli.

Én leginkább aludnék, másképp úgysem jutok be Alekosz ágyába. Majd miután reggel a fiam az óvodai öltözőben véletlenül úgy lefejelt, hogy felrepedt és geronazzósra dagadt a szám, már komolyan féltem, hogy azt hiszik rólam, szereplőválogatásra jöttem.

Először a stúdióba tereltek bennünket. A tévében valahogy tágasabbnak tűnt. Száznál is több kamera, lámpa és monitor lógott a plafonról – ha jól csinálják, ezeket mi nem is látjuk. A lépcső két oldalán kisebb és nagyobb kivetítők. Megszólalt az ismerős szignál, egy tolóajtó mögül kilépett Lilu, csinos kis fekete Moschino muszlinruhában, és Sebestyén Balázs a szokásos ing, farmer, tornacipő összeállításban. Balázs azonnal élesítette is a dumagépét, mint aki a VV 4 vége óta várta ezt a percet. Stohl Buci csak az újságírók kérdéseiben szerepelt. Aznap hirdettek neki ítéletet másodfokon, ő majd egy másik való világgal ismerkedik.

Az RTL-es fejesek újdonságokról beszéltek. „Voltak novemberben kárörvendő újságcikkek” – kezdte Kolosi Péter programigazgató beszédét. Aztán persze a VV 4 is bebizonyította, hogy ez „a magyarországi tévézés legsikeresebb valóságshow formátuma” – ezt már Rubin Kristóf főszerkesztő-producer állította. Bár sosem volt a kedvencem, én is néztem, olykor nem csak hivatástudatból. Van a tévés kukkolásnak egy perverz bája, mely könnyen hatalmába keríti a nézőt. Emellett ha megismeri a szereplőket, lassan elkezd érzelmi viszonyt ápolni velük, legyen az utálat, rokonszenv, vagy megrökönyödés.

A VV 2 még nekem is emlék, annak idején erről írtam az első tévékritikámat. Nem tudom, miért lett nálunk a VV ennyivel sikeresebb, mint a külföldön bevehetetlen népszerűségű Big Brother. Hacsak azért nem, mert alulmúlták az alulmúlhatatlant, és az RTL Klub mindent profibban sulykol, mint a TV2.

Megették és itták egy nagyobb falu éves ellátmányát: 3 ezer doboz joghurtot, 1500 liter tejet, 2500 csomag felvágottat, 250 kiló csirkemellet, ötszáz kiló paradicsomot, 4 ezer liter rostos üdítőt és ugyanennyi vizet fogyasztottak az első három szériában. Az ingyenkaja, pia és cigi (és a VV 4-ben már a nyugtató is) a villalakók hagyományos apanázsa. Mást nem is tehetnek unalmukban, csak betegre eszik magukat, az orrukat meg egymást piszkálják, ha már túl sok a feszültség. A stáb persze most is rendületlenül azon fog munkálkodni, hogy feladathelyzetbe hozza a vidám tengerimalacként tespedő villalakókat.

Új időpontban, a Barátok közt után jönnek a napi összefoglalók. Így nem csak a bírság (melyből lassan 300 milliónál tart a VV 4) kockázata csökken, a 16-os karika mellett már nem kell cenzúrázni a káromkodásokat, anyázásokat, a meztelenkedést és az erotikát sem. A korábbinál érettebb, taktikusabb társaságot sikerült verbuválni. A műsor honlapján a villalakójelölteket végignézve nem rugaszkodtak el a tipikus VV-alakoktól sem: alap a tetkó, a piercing és a filctollal rajzolt szemöldök. Az is újdonság, hogy a játékosok legtöbbje szingli, tehát nagyobb eséllyel lesz romantika (vagy akár szex) a villában.

A meghirdetett 14 kategóriában vannak alfahímek, szenvedélyes nők, dumagépek, cselszövők, összeférhetetlenek, furák, plázacicák, skalpvadászok, amazonok, érzékeny lel­kűek, szüzek és helyes pasik – én leginkább a furák közé férnék be. A valóságshow-veteránokat hallva azt hittem, talán ideiglenesen szabadlábra helyeztek valakit a régi durva arcok közül, de ismerős sem akadt a jelöltek közt. A villa új dizájnt is kapott, afféle ipari (indusztriál) stílusban, ezt egy hosszú folyosón átsétálva rögtön meg is tekinthettük.

A nappaliba lépve rögtön kiszúrtam két abszurd ülőalkalmatosságot, melyek látszólag vaslábakra applikált lábtörlő szőnyegek voltak. Leltettem magam az egyikre, a kényelmi skálán a szöges fakírágy és a priccs között volt. Miután felkászálódtam és kihajtogattam magam, berobogtam a hálóba, de sajnos nem sikerült felidéznem, hol is hajtotta álomra okos kis buksiját Alekosz, hogy otthon elmesélhessem, egy ágyban feküdtem az „isteni testű hellénnel”. Azért kipróbáltam pár fekhelyet, mint Hófehérke a hét törpe házában, de nem voltam elragadtatva.

Az ágyak keskenyek, a szivacsok süppedősek, a szoba szűk – éjjeli menedékhely VV módra. A levegő hiánya fojtogató. Ha itt valaki elengedi magát, még kint a szerkesztő is beleszédül. A falon óriási vascsövek és szelvények, mintha egy tengeralattjáró géptermében járnánk. Hozzá rozsdás vaslámpák – ez volna a menő „indusztriál”. Ilyenünk márpedig nekünk is volt, csak azt szocreálnak hívták, és nem volt sose trendi.

A fürdőben még friss fugaszag terjengett, itt is mindenhol rézcsövek, a fogkeféket is ezekbe rakták – ez volt a legeredetibb ötlet a házban. A padló horganyzott alumíniumlemez, mint az aknafedél. Se egy zuhanyfüggöny, vagy ajtó, viszont a mikrofonok – mint a Macskafogóban a kíváncsi légy – belógnak még a zuhanycsap fölé is. Az étkező falán piros neonfelirat hirdeti, ez itt a kantin. Néhány szobanövény is bekerült, roppant trendi bádogvödrökben. A sarkokban akkora kamerák lógnak, mint a Hubble űrteleszkóp, elszórtan pedig annyi kisebb, mint egy szúnyograj.

Közben ott tüsténkedett és pózolt Olivér, Béci és Anikó is. Sorban adták az interjúkat, miközben besurrantam a „Vészkijárat! Rejtett ajtó! Ne nyisd ki!” tacepaókkal ellátott ajtón, hogy megkukkoljam, mit lát a Nagy Testvér odaátról. Az üveg mindkét oldalán fura érzésem volt. Kívülről az óriási csend miatt, és mert zavarba ejtő volt gyanútlan kollégáimat „kilesni”. Belül a szűk terek miatt szorongtam. Bár a vakabla­kokhoz hozzá lehet szokni hamar, egyszer csak hallani véltem a kintiek motozását, és hatalmába kerített a szorongás, hogy milyen lenne, ha sosem lehetnék egyedül. Van hasonló tapasztalatom, hiszen az anyukák vécére sem mehetnek magukban, ezért is becsülöm nagyra a magány ritka perceit.

Évekkel ezelőtt, a VV 2 után egyszer már jártam a Való- Villában. Akkor még Óbudán állt, jóformán konténerekből tákolták össze. Bár a mostani már épített környezet a szellősebb Dél-Budán, nem sokkal lakályosabb. Minden áldott nap látom, mikor a közeli óvodába viszem a gyerekeimet, akik bár tudják, hogy ez a ValóVilla, azt hiszik, valamiféle állatkert, mint a szomszédos Tropikárium. Az igazságtól nem is járnak oly távol, és a VV 6-ban már talán lesz villalakó-simogató is az üvegbura mellett.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!