Váróterem - Semmiről valamit

Örök dilemma: elő lehet-e adni jól a Godot-ra várva című darabot? Olyan körülmények kellenek ugyanis hozzá, amelyek mind előadói, mind befogadói oldalról egyszerre teremtik meg azt a tökéletes pillanatot, ahol az értelmetlenség értelmet nyer. Nehéz ügy ez, amihez mindenkinek egy napon kell jobb lábbal kelnie. A Katonában talán épp ez volt a baj: vagy mi, vagy ők, valaki nem úgy kelt fel.

Esztétikailag tökéletes színpadkép. Jó kézzel meghúzott dramaturgiai vonalak. Átgondolt direktori koncepció szerint mozgatott kiváló színészek. És mégis hiányzik a lényeg: a semmiről ugyanis nem lehet úgy értekezni, hogy nem akarunk közben legalább valamit mondani.

Talán két olyan pillanat volt, amikor sikerült elkapni azt a bizonyos fonalat: Lucky monológja (Keresztes Tamás elképesztő színészi bravúrja) és Pozzo értekezése az alkonyatról (Kulka János utolsó mozdulatig gyönyörűen kiszámított alakítása) ereje teljében képes megmutatni a darab erősségeit, s míg az előadás nagy része viszonylag megbízhatóan egyensúlyoz Estragon (Elek Ferenc) és Vladimir (Kocsis Gergely) néha lázas őrületbe csapó csendes belenyugvásának tünékeny peremén, akad néhány fájó üresjárat is. Ám Beckett darabja épp ezt az egyenetlenséget nem viseli jól: ereje abban rejlik, hogy végig ugyanazon a szinten képes a létező legabszurdabb és legkomolyabb gondolatokat tálalni, hogy nincs különbség szolga és úr, barát és barát közt, az élet és a halál, az idő és a tér mind egymás mellé rendelődik, a létezés alapvető kérdései semmivel sem fontosabbak annál, jobb íze van-e a sárgarépának, mint a fehérnek.

Ezt az egyensúlyt megtalálni és megérteni sem könnyű. És bár az Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor által rendezett darab sok erénye mellett kísérletet tesz erre is, azt azonban még a végszó („Menjünk.”) utáni mozdulatlanságban sem sikerül eldönteni: miért ez a darab, miért éppen most?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!