Végül mégis beletörik - Interjú Mácsai Pállal

– Igaz, hogy minden interjút átír az első betűtől az utolsóig?

– Azért ez túlzás, nem annyira átírni szoktam, mint inkább sűríteni. Túl sok jelzőt, ismétlést, gondolatforgácsot hagyok magam után élőbeszédben. De az igaz, hogy rádióban, tévében szívesebben nyilatkozom, mert ott legalább az hangzik el, amit én mondok. Az írott sajtóval szemben tényleg bizalmatlanabb vagyok, fájdalmas tapasztalatok vannak e mögött.

– Az elmúlt három évben szinte minden fontos díjat megkapott, ami művészként kapható. Tiszti kereszt, örökös tagság a Halhatatlanok Társulatában, Kossuth-díj. Kevés az igazán boldog, elégedett és kiegyensúlyozott ember ebben a szakmában, ön a kivétel?

– Inkább azt mondanám, hogy én rettenetesen el vagyok kényeztetve. Érdemen felül. Ez a sok-sok kitüntetés, ami engem mostanában elért, nem csak az én érdemem, hanem az Örkény Színházé, vagyis mindenkié, aki ott dolgozik. És igen, elégedettséggel tölt el, hogy olyan munkám van, amit szerethetek, és olyan munkahelyem, ahol érdemes dolgozni. A boldogságról, kiegyensúlyozottságról már nehezebb lenne beszámolnom, mert az az alkat vagyok, akinek egy jól sikerült előadásából is az a mondat marad meg a fejében, amit elrontott. De tisztában vagyok vele, hogy milyen jó dolgom van, és igyekszem megbecsülni. Hálás vagyok azoknak, akikkel dolgozom.

– A szorongásával, azt hiszem, nincs egyedül. Nem egyszerű ma gondolkodó emberként itt élni. Önnek hogy megy?

– Apám sokszor emlegette a nagyanyját, aki mindig azt mondta, ha másféle emberrel, értékrenddel találkozott Kiskunfélegyházán, mint ő, hogy „ilyennek is köll lenni”. Azt hiszem, ez a demokrácia. Én az érvelés híve vagyok, a beszélgetésé, abban hiszek, hogy lehet egyenesen beszélni, nyitottan vitatkozni. Az persze természetes, hogy a maga nézőpontját, érdekét mindenki olyan kereteken belül képviselje, ami nincs a másik ártalmára. Elmúltam ötven, sokféle társadalmi helyzetben éltem, és ez, a másik meghallása mindig nehezen ment.

– Most mutatták be a Mohácsi testvérek darabját, az e föld befogad, avagy számodra hely címűt. Sok mindent írtak róla, például azt is, hogy „Mohácsi János megint egy előadással válaszolt a kormányzati hazudozásra”. Ez a vita része?

– Kényelmes, veszélyes és félreértés azt gondolni, hogy a színház aktuálpolitikai helyzetekre reagálgat. Szó sincs erről, és nem csak azért, mert ez nem a mi dolgunk, hanem mert lehetetlen. A színház csak a kabaré szintjén tud aktuálpolitizálni. Mi nem szeretnénk ide csúsztatni sem a műveket, sem a közönségünket. Nagyobb léptékű közéleti kérdésekhez, társadalmi jelenségekhez azonban nagyon is hozzá tud szólni a színház, ez kötelessége is, mégpedig épp azért, mert a horizontja annyira különbözik a politikáétól. Érvrendszere sokkal bonyolultabb, kifejtése hasonlíthatatlanul árnyaltabb. Hiszen művészet. Mivel a zsidóüldözések kérdése máig élő szövet, különböző nézőpontokkal és rezümékkel, nagyon helyes, ha egy színház felveti ezt a témát. Előadásunk annak az irracionalitásnak a létrejöttét és működését vizsgálja, amelynek eredményeképp magyarok küldtek halálba magyarokat. Ezt a folyamatot érzékíti meg. Ilyen horderejű történelmi-társadalmi szituációk színházi értelmű elemzése, kérdések felvetése nagyon is színházi feladat az antikvitás óta.

– Van-e még olyan társadalmi kérdés, ami ön szerint tárgya lehetne színházi előadásoknak?

– Nagyon komoly kérdés például a baloldal hanyatlásának és a szélsőjobb konok erősödésének a kérdése. Ez sem aktuálpolitika, hanem közös, történelmi felelősségünk felvetése.

– Színigazgatóként kérhetne ilyen darabokat. Még nem tette meg?

– Nem hiszem, hogy ilyesmit meg lehet rendelni. Ilyet belső indíttatásból lehet megírni. Meg elég bátornak is kell lenni hozzá, szó, mi szó.

– Az Örkény társulatát ön építette fel. Kollégái mesélik, hogy sokat vannak bent, gyakran elemzik közösen a már kész előadásokat is. Amikor szereplőt válogat, mi a fontosabb: a tehetség, vagy hogy képes legyen együtt élni a csapattal?

– Mind a kettő nélkülözhetetlen. Mindenesetre megvan bennünk az egymás elviselésének képessége. Ezért harmonikusan tudunk együtt lenni, dolgozni. Ez nem könnyű, mi nagyon kis helyen élünk, látta az irodámat, ekkorák az öltözők is. Ezekben öltözünk, néha négyen is. (Valószínűleg Mácsaié az ország legkisebb direktori irodája. Egy tűzfalra néző, alig négy négyzetméteres szoba – a szerk.) A nyugodt légkör nem kötelező egyébként a színházban, mert nekünk a szakmánk természetéből következően néha önzőnek kell lennünk. Egy színésznek ki kell harcolnia azokat a körülményeket, amelyekben közel kerülhet a legjobb esélyeihez, a legjobb alakításhoz.

– Keveset rendez, és még kevesebbet játszik a saját színházában. Ez miért van?

– Sok gátlásból és némi energiahiányból. Több szerepet azért nem tudok játszani, mert nincs elég este a hónapban. Játszom körülbelül havonta tízszer, saját rendezéseimet felügyelem másik tízszer, más színházak előadásait is szeretem látni, néha vidékre is megyek fellépni, és van két gyerekem. Havonta egy-két este illene nekik is mesélni.

– Mikor lett Mácsai Pál színművészből rendező? Úgy értem: mikor döntött úgy, hogy rendezőként és színigazgatóként alkot maradandót ahelyett, hogy estéről estére bezsebelje a vastapsot?

– Én nem mondtam le a színészetről. Éppen tele van a város az arcképemmel, az is színészi munka miatt van. Engem a pályám eleje óta érdekel a rendezés, és jól emlékszem, mikor értettem meg, hogyan is kellene ezt megközelítenem. Konkrétan Örkénnyel történt, a Macskajátékkal, Veszprémben, 1990-ben. Akkor fogtam fel, hogy a rendezés ugyanúgy személyes dolog, mint a színészet. Az én ízlésem, az én élettapasztalatom, az én látásmódom vihet előre, és az én korlátaim állnak itt is elém.

– Idén jár le a mandátuma. Gondolom, újra megpályázza az Örkényt.

– Természetesen.

– Mit gondol, milyenek az esélyei?

– Szerintem jók, nem érzékeltem soha elégedetlenséget a munkánk körül.

– És mi lesz utána? Egyszer egy interjúban azt mondta: nem akar színigazgatóként nyugdíjba menni.

– Nem tudok felelni, mert messze van. Benne van az is, hogy befejezem. Azzal az öt évvel én kicsi híján húsz éve lennék igazgató. Ez elég kell, hogy legyen arra, a színház eljusson oda, ahová velem eljuthat.

– Azt is mondta, hogy nem látja azokat a huszon-harmincéves fiatalokat, akik a kőszínházakban átvennék a mostani rendezőgeneráció helyét. Vagyis nem látja saját régi önmagát.

– Igen, ez probléma. Azt hiszem, az lesz a vége, hogy azok, akik ma azt gondolják, hogy nem fogják a szuverenitásukat beletörni a nagy színházépületek kényszereibe, végül mégis beletörik.

– Ha már nem fog igazgatni, mihez kezd?

– Tolok magam előtt konkrét terveket és nyilván ábrándokat is. Valószínű, hogy többet játszanék, és biztos, hogy azokat az önálló esteket is megcsinálnám, amikhez most nem jutok hozzá.

– Az Örkény társalgójából éppen a szemközti ház tűzfalára látni, amelyet a Terápia második évadának „százezer négyzetméteres” plakátja takar. Ha most terápiában ülnénk, azt kérdezném: ez hogyan hatna önre?

– Nyomasztólag. És különösen nyomasztó, hogy iderakták a színházzal szembe. Majd leveszik… Addig is a kollégáim egészséges gúnyának tárgyául szolgálok.

– De jól bírja…

– Én nem vagyok oda magamtól, de azt állíthatom, hogy tényleg jól bírom a kritikát. Ám amikor a kollégáim hosszan állnak az ablaknál, és bólogatva néznek ki a szemközti falra, akkor tudom, hogy az ugratás, és az alapja a szeretet. A komoly dolog az, hogy a munkában tudunk egymással ütközni, és nem megsértődni. Ez nagyon nagy érték egy színházban.

– Egyszer azt találta mondani, azért kap kevés filmszerepet, mert nem elég jó a filmhez. Most már jó?

– Most már kaptam szerepet…

– A Terápiában egy önhöz eléggé hasonló, ötvenes pszichiátert alakít. Véletlen a hasonlóság?

– Hallgattam pszichológiát, de itt inkább arról van szó, hogy a figura, akit én játszom, sokban hasonlít énrám. Bennem is van egy ilyen pszichologizáló hajlam. Szerencsés találkozás.

– Járt valaha analízisbe?

– Két alkalommal voltam pszichológusnál, amikor úgy éreztem, hogy rászorulok. De nem lehettem olyan nagy bajban, ha egyedül is ki tudtam jönni belőle.

– Köztudott, hogy utálja a bulvárt. Ez úgy történt, hogy egyszer elhatározta: egy ilyen komoly emberhez nem illik a bulvár, vagy rossz tapasztalatai voltak?

– A bulvárral kapcsolatos értetlenségem konkrétan tizenkét éves koromban kezdődött. Találtunk valahol a bátyámmal régi Színházi Életeket. Azt írták, hogy Turay Ida Füreden nyaral és Jávor Pál Fiat Topolinót vett. Csapkodtuk a térdünket a röhögéstől: „Ez egy hír?! Ezt elolvasták?! Ezt az újságot megvették?! Lehetetlen!” Elég buta voltam, látható… De nem lettem okosabb, én ezt ma is ugyanolyan értelmetlennek látom.

– Már említette, hogy a színház miatt kevés ideje jut minden másra. Például a családjára. Ők hogy viselik?

– Hozzászoktak. De javulok. Igyekszem több időt tölteni velük.

– Négy éve mesélt egy asztali lovagvárról, amit a gyerekeknek kezdett építeni. Akkor azt mondta: „egy nagyberuházás tempójával haladok, ha minden jól megy, jövőre befejezem”. Befejezte?

– Nem. Egy toronnyal van több belőle. Játszanak vele, használják, de ez a vár az életem kiegyensúlyozatlanságának építészeti manifesztációja, úgyszólván. Merthogy a színház mellett döntök minden alkalommal, amikor lovagvárat építhetnék. Talán légvár, valójában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!