Tömeg. Leginkább ezzel az egy szóval lehetne jellemezni a múlt heti Színházak Éjszakáját – aki nem regisztrált előre a programokra, maximum kedvezménnyel árult jegyekért állhatott sorba.

Gócpontokon pedig, ahol a rendezvény összeért az Olvasás Éjszakájával és a Kulturális Örökség Napjainak eseményeivel, egy beállt dugó lassúságával lehetett araszolni az emberakadályok között.

Ezzel együtt, akinek nem szegte kedvét a bolyokban várakozó sokadalom, és színpadig verekedte magát a tömegen, jócskán juthatott élményhez, még ha néha kissé vérszegényhez is. A Dumaszínházban Janklovics Péter például úgy konferálta fel a Vers mindegy, kinek produkciót, hogy „Slágerek magyarul, amit mi már nagyon ununk, de úgy látszik, önök még nem”. Ennek megfelelően 35 perc után be is rekesztették az órásra ígért show-t. Talán egyedül Stefanovics Angéla hozta makulátlanul a Szexi lányt, de a Sipos Vera–Bánki Gergő duó is rendkívül hitelesen és érzékletesen jelenítették meg a Hé, Mr. Hóember bonyolult dramaturgiáját. Ne hógolyózz a szívemmel, inkább mondd el, hogy mit hoz a december, valahol útnak indul egy kisember…

Ehhez képest az Örkényben már a nyílt értekezlet is szellemi felüdülésnek számított, azzal együtt, hogy ha jól belegondolunk, csak a kukkolóknak kijáró bennfentességérzés az, ami egy próbarend-egyeztetést izgalmassá tesz. Máskülönben hol érdekli az embert, hogy ott tud-e lenni a József és testvérei decemberi előadásán az öltöztető? Az értekezletet követő aranyozás viszont maga volt az est aranyló fénypontja.

Bár az igazat megvallva, az előadott kortárs költők Arany János-ihlette versei, Mácsai Pál kimondott Arany-népszerűsítő szándéka ellenére épp hogy nem Aranyhoz, hanem Parti Nagyhoz, Petrihez és Kányádihoz hozták meg a kedvet. Talán Tenki Réka volt az, aki úgy tudta eljátszani Kányádi Arany János kalapját, úgy tudott belopózni a szalontai Arany-múzeumba, hogy az ember kedvet kapott felpróbálni azt a fogason lógó, molyrágta, poros karimás kalapot.
 
Aki zenés produkcióra vágyott, annak az Átriumban Az őrült nők ketrece-karaoke kínált feledhetetlen, kevéssé közönségbarát élményt: a show-mester Hegyi Dávid óriási energiákat bevetve elérte, hogy az ad hoc énekesek a végére kórussá álljanak össze, és minden lámpalázat levetkőzve együtt dalolják, hogy „A-zok vagyunk, a-kik vagyunk, nem szór-juk a ragályt”.

Táncban a MU és a Trafó volt erős. Előbbi „a színház mindenkié” szlogennel a zászlaján, a megszokottnál bensőségesebb és kötetlenebb színházi találkozásokra adott lehetőséget. A Molnár Csaba rendezte CMMN SNS PRJCT például egyetlen percre sem hagyta csendben üldögélni a nézőket. Több kvízjáték és egy árverés is része volt az előadásnak, amely partneri, sőt üzleti alapokra helyezte befogadó és alkotó viszonyát: mennyit ér meg számunkra a kultúra? A művészek egzisztenciális és magánéleti realitásával szembesülhettünk a TÁP Színház Egy utas találkozása a fiatalemberrel holdvilágnál című előadásban is a Trafóban.

A kijózanító vallomások sora a Szerb Antal kultregényéből készült friss premierjük és a Karinthy-novella alapötletének összeházasításából született: pályakezdőtől a nyugdíjas színészen át a rendezőig megismerhettük a motivációikat, majd azt is, hogyan jutottak el világmegváltástól a vígjátéki karakterszerepekig, a fiatalság ígérettel teli áfiumától a parizervásárlás hétköznapi gondjaiig. A megkapó személyesség és az önirónia ébresztett empátiát a nézőben Szeri Viktor performanszában is a Trafó Stúdióban. A the muffins that we used to make című előadás a szerelmek elvesztésétől szerzett sebeinket nyitotta fel. Közben Máté Péter és Zorán szólt, rádöbbentve a hallgatóságot, hogy minden boldog pillanatban ott van az elmúlás gravitációja.

De hogy lássuk, mennyit ér, ahhoz veszíteni kell. Élményt is, szerelmet is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!