Hogyan lett a színház a politikai adok-kapok hadszíntere? Világról jelentő deszkák

Színházba járni világnézet – a fővárosi teátrumokat látogató közönség esetében mindenképpen, erről tanúskodnak a politikus előadásokra megtelő színházak. Számuk ennek ellenére egyre fogyatkozik. Pesten a művész-kőszínházak közül már csak az Eszenyi Enikő vezette Vígszínház, a Máté Gábor igazgatta Katona József Színház, a Mácsai Pál direktorsága alatt működő Örkény István Színház, valamint a Bálint András irányította Radnóti Miklós Színház van talpon. Ezek azok a helyek, amelyeknek igazgatóit egyelőre posztján hagyta a kritikát egyébként nehezen tűrő kormányzat, és úgy tűnik, megmaradhatnak egyfajta kulturális biztonsági szelepként. Bár a nevesebb független színjátszó társulatokat – pl. a Krétakört (Schilling Árpád és Gulyás Márton); Pintér Béla és Társulatát vagy a Szputnyik Hajózási Társaságot (Bodó Viktor) – a rendelkezésre álló gazdasági eszközökkel megpróbálták ellehetetleníteni, közönségük életben tartja őket, előadásaikra alig lehet jegyet kapni.

De hogyan lett a színház a politikai adok-kapok egyik hadszíntere? A 2010-es kormányváltást szinte azonnal követte a kulturális közintézmények „elfoglalása”, a színházcsináló Fidesz-szimpatizánsok jutalmazásának egyik eszközeként, s hogy szűkítsék a véleménynyilvánítás tereit. Párthű igazgató került a Magyar Állami Operaház (Ókovács Szilveszter), a József Attila Színház (Nemcsák Károly) élére, az Újszínházat a Jobbiknak dobott koncként a szélsőjobbos Dörner György vezetheti; a Fidesz építtette, s most visszaszerzett Nemzeti Színház felvirágoztatását Vidnyánszky Attilára bízták; a Művészetek Palotája irányítására Káel Csabát nevezték ki – és Alaptörvénybe foglaltatott a Fekete György elnökölte Magyar  Művészeti Akadémia hihetetlenül megnövelt jogköre a kultúra fölött. Ide kívánkozik a kisebb hatóterű, civil-művészi, Pro Urbe Budapestdíjas Tűzraktér Kulturális Központ 2011-es, szimptomatikus, politikai felhangoktól nem mentes kiűzetése is a Terézvárosból, a Király utcai Sirály bezárása és az Erzsébet téri Gödör „átalakítása”. Legújabban pedig a józsefvárosi, korábban legendás Bárka ellehetetlenítése zajlik: szeptemberben még az évadot sem tudták megnyitni. És ez még csak a fővárosi lajstrom (lásd Színházi térfoglalás című keretes írásunkat).

A jobb felől balos kampányszínháznak bélyegzett és listázott teátrumok, társulatok (l. „Főszerepben: a politika”, Heti Válasz, 2014. február 6.) valóban politizálnak és társadalmi felelősségük tudatában reflektálnak, akár aktuálpolitikai kiszólások révén, a mindennapjainkat érintő eseményekre, figurákra. Kritizálják Orbán Viktort, Vidnyánszkyt, a vak komondoros Baloghot, kinevettetik a pitypangos Kerényit, a fácános Lázárt. Alföldi Róbert már eleve kivágta a biztosítékot a Nemzetiben rendezett darabjaival a konzervatív-kereszténynemzetinek nevezett oldalon, de a Vígbe átmentett klasszikus művek, a Mephisto és a Danton halála, ahogyan a szabadtéren előadott István, a király sem fukarkodott a jelen politikai rezsim törekvéseire vonatkozó áthallásokkal. Az Átrium–Kultúrbrigád produkciója, az Igenis, miniszterelnök úr! – Alföldi szereplésével! – pedig kivívta a műfajilag becsmérlőként használt politikai kabaré titulust – „odaátról”. Az Örkény Színház Hamletjének stadionlelátóira ülve sem csak Shakespeare korára asszociálunk, mint ahogy a Bodó Viktor rendezte, vígszínházbeli A revizor, vagy a Válasszunk párt! (HOPPart), az Opera Amorale (Gergye Krisztián Társulata), A csillagos ég (Radnóti, r. Mohácsi János), a Korrupció és A párt (Krétakör), a Cigányok és az Illaberek (Katona József Színház, r. Máté Gábor) a Nemzeti Vegyesbolt (KOMA), a Kaisers TV, Ungarn, a Titkaink (Pintér Béla és Társulata), netán a Zöld Szofi (Budapesti  Anarchista Színház) előadásain is komoly párhuzamokon, nyílt utalásokon gondolkodhatunk el. Mert az igazi színházcsináló egyetért azzal: a színháznak reflektálnia kell a jelen problémáira, a közélet legfontosabb kérdéseire, ha azok politikai természetűek, akkor azokra.

„A színház léte önmagában politizálás, hiszen közéleti szerepet is betölt: érzéseket kelt, az embereket színvallásra készteti” – foglalt állást egy minapi interjúban Dörner György is („»Nem érdekel«, Heti Válasz, 2014. szeptember 18.). Az Újszínház
darabjainak nézőszámáról, pláne a jegybevételekről azonban nem szeret nyilatkozni, talán mert a Csurka-, Kodolányi-, Pozsgai Zsolt-darabok az elmúlt évadban alig vonzották a nézőket. Ugyanez elmondható a kormánypropagandista előadásaival feltűnő Vidnyánszky Attila elárvult Nemzetijéről. Míg Alföldi utolsó évadában 129 ezer nézőt hozott, az új Nemzeti-előadások alig 88 ezer főt érdekeltek - legalábbis bevallottan.

Nézőszám és „politikai felekezet” tekintetében tehát a rendszerkritikus előadások felé billen a mérleg a fővárosban. Ráadásul műfajilag is szignifikáns eltérés alakult ki: a Budapesti Operettszínház előadásait 330 ezer, addig a Vígszínház darabjait 352 néző tekintette meg; A revizor ezen belül is kimagasodik, 26 ezres nézettségével.

Vidéken a helyzet

 Na, de mi a helyzet a Budapesttől távol színházak esetében? Felőlük alig hallik valami, s ha mégis, ingerküszöb alatt marad. Leginkább a színházigazgató-cseréket érintő politikai játszmákról értesülünk (erről lásd keretes írásunkat). Pedig a fővárosi színházak példáján úgy tűnik, újra megnövekedett a színfalak közötti politikai véleménynyilvánítás szerepe és súlya.

Jobbára föl sem merül – válaszol egy, a vidéki nagyvárosok színjátszó tereit ismerő dramaturg, amikor tudakozódunk nála: milyen módon dolgozzák föl, mutatják be az aktuális közéleti, társadalmi, netán politikai történéseket a megyeszékhelyek, nagyvárosok kőszínházainak társulatai. Egészen máshogy gondolkodnak a színházról, a színjátszásról a ma regnáló vidéki színházigazgatók. Nem csak sokfelé kell megfelelniük, úgy a fenntartók, mind a közönség igényei felé, de jól látható az a folyamat az elmúlt évtizedekben, hogy ma már nem nagy formátumú rendezők ülnek az igazgatói székekben, inkább korábbi színészek, vagy a színjátszáshoz érintőlegesen konyító ügyvezetők, sommázza véleményét a dramaturg. Azonban ő sem kizárólagosan fogalmaz, mert kivételként tekint a kecskeméti, a nyíregyházi, a székesfehérvári színházak vezetőinek kompetenciájára, egyes előadásaira. „A Vidéki Színházak Fesztiválján díjat nyert a Rusznyák Gábor rendezte Bródy Sándor-mű, A tanítónő, a Miskolci Nemzeti Színház darabja, ami pont azt mutatja be, hogyan tiporja földbe a hatalom az embert egy ideológia nevében, mely önzővé teszi a közösséget, miközben épp az ellenkezőjét bizonygatják” – említ egy kakukktojást. Az előző évadból figyelemre érdemes volt még a Nemzet Színésze lett Cserhalmi György rendezte Mesterkurzus című előadás a fehérvári Vörösmarty Színházban. Olyannyira, hogy a Vígben is bemutatták a művészet és hatalom gyilkos és tragikus szatíráját.

Színdarabturkáló

A Lovak című musicallel évadot indító Békéscsabai Jókai Színház igazgatója, Fekete Péter szerint „igazi turkálós évad” elébe néznek, ezért igyekeztek a nagyszínpadok színfalai mögé, a stúdiószínpadokra is bekukkantani, hogy politikai érzékenység, szakmai kompetencia, közönségigény és piaci helyzet szempontjából is rálássanak az új évadra (utóbbiról lásd Támogatási színjáték című keretes írásunkat). Mágnás Miska, Csókos asszony, Marica  grófnő – az operettek és musicalek örvényébenklasszikus operák (A varázsfuvola, Figaro házassága), komédiák, bohózatok, ifjúsági színművek (Légy jó mindhalálig minden mennyiségben), zenés színdarabok és Shakespeare (Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom); Goldoni (Chioggiai csetepaté),Molnár Ferenc örökérvényűnek gondolt darabjai (Játék a kastélyban, Az üvegcipő) találhatók az elsődleges kínálatban. Ezeknek a klasszikus, másfelől elkoptatott műveknek a lajstroma elkedvetlenítheti a szociálisan érzékeny, a színpadi létet életük egyfajta kiterjesztésének elgondoló potenciális színházlátogatót. „Egyszerre kell lennünk fővárosi Vígszínháznak, Katona József Színháznak, gyerek- és operettszínháznak, a legszélesebb közönségigényeket figyelembe véve, mindenkit ki kell szolgálnunk” – avat be műsor-összeállításuk hátterébe a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, Gyüdi Sándor. Az évadonkénti 14 premiernek ezért is stabil évek óta a műfaji megoszlása, a közönség érdeklődésének iránya pedig lemérhető abból, hogy a tavalyi évad legnagyobb sikereit Hoffmann meséi és a bicentenáriumi Verdi-operák hozták a teátrumnak. „Mindig kell a nagyszínpadi musical, komédia, zenés vígjáték, ahogy a gyerekelőadás is – erősíti meg a fővárosi, specializált művészszínházak programjaitól való eltérést Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője. – A Csárdáskirálynő mindig legyőzte Shakespeare-t, most sincs másként. De ha kockázatot is jelent manapság egy Bölcs Náthán vagy egy Magyar Elektra eljátszása, meggyőződésünk, hogy muszáj ezeket színpadra vinnünk. Ellensúlyozzuk a Hippolyt, a lakájjal, és bízunk benne, hogy akinek egyik tetszett, eljön a másikra is.” A művészeti vezető a klasszikus-népszerű darabok minőségi feldolgozásában is látja a továbblépés lehetőségét, példaként a Bál a Savolyban Bozsik Yvette-féle koncepcióját említi a bemutatóik közül. A körülöttünk lévő világ művészi megértésére tett kísérletet viszont nem a színpadi aktuálpolitizálás jelenti. „Székely Csaba Bányavaksága a kisebbség-többség együttélésének problémáiról élesen fogalmazó darab, de nem kapcsolható választási kampányhoz, semmiféle direkt politizálás nincs benne – mondja Bérczes, és hozzáteszi: egy vidéki színházban az a sokszínűség a legfontosabb.” A debreceni Csokonai Színház is a legszélesebb közönségrétegnek nyújtana színvonalas szórakoztatást, ehhez ad támpontot az évad végi kérdőíves fölmérésük: a legnagyobb igény a zenés darabokra és vígjátékokra mutatkozik a 93 ezres közönségük részéről. Direkt közéleti-politikai mondanivalójú művet idén sem szándékoznak műsorra tűzni. Szerintünk Tar Sándor A mi utcánk című remekművéből adaptált Istent a falra festeni talán több lesz kamaraszínházi kocsmafilozófiánál. Az igen magas látogatottságot (100 ezres egy 100 ezres városban) produkáló kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetője, Réczei Tamás sarkosan fogalmaz a közéleti-politikai reflexiók színházi jelenléte kapcsán: „Amelyik színház nem reagál a saját korára, nem tud élő előadásokat létrehozni. Akkor jobban jár a néző, ha előfizet a Filmmúzeum ismétléseire.” Életképességüket mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Zsótér Sándor rendezte Hosszú út az éjszakában című O’Neill-darab kimagasló eredményeket ért el még a futó vígjátékok mellett is. Idén pedig már idejekorán érdeklődést váltott ki, hogy Szász János viszi nagyszínpadra a Molnár Ferenc Liliomját, Mohácsi János pedig Feydeau Balfékjét.

Szórakoztató szolgálat

„Ma, vidéken, a színigazgatók képességeik szerint próbálják eltalálni, mi kell a közönségnek – főleg habkönnyű operettek –, keveseknek jut eszébe, hogy a másra való igényt meg kell teremteni, közönséget kell nevelni. Inkább kikapcsolni szeretnék az embereket” – mondja Csáki Judit színikritikus, aki szerint ez a színházi gyakorlat nem képes létrehozni az oly vágyott, legalábbis Kerényi Imre által hangoztatott nemzeti-jobboldali kánont. A közéleti témák feszegetésétől pedig olyannyira távol marad a vidéki színházi szféra, persze, politikai okokból, hogy még a kormánypárti szólamnak sem szeretne hangot adni.

„A közönség szórakozni akar, otthon felejteni a gondját, nem kíváncsi a színpadon a rezsicsökkentés himnuszára sem, még ha a szavazófülkékben a Fideszre is szavazott. A politika ilyetén mód ki(nn)marad, bizonyos rendezők, felfogások átmeneti eltüntetésére viszont elégnek bizonyul” – állítja a színikritikus, aki a kecskeméti, a székesfehérvári, miskolci, szombathelyi és a nyíregyházi színházakban folyó művészi-szakmai munkákra tekint érdeklődéssel, habár politikai áthallásokra ezek esetében is csak nagyon áttételesen számíthatunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!