Van az a híres jelenet Marco Ferreri A nagy zabálás című filmjében, amikor a négy férfi, Marcello Mastroianni, Philippe Noiret, Michel Piccoli és Ugo Tognazzi vacsora közben század eleji fekete- fehér erotikus fotókat nézegetnek diavetítőn. Közben érzékien szürcsölik héjából az osztrigát, sőt egy adott pillanatban még őrült kagylóevőversenybe is kezdenek.
A jelenet attól igazán szép, hogy az osztriga villára erőltetett puha teste és a szenvtelen szürcsölés már önmagában, a fényképek nélkül is erotikus töltetet ad az együttlétüknek. Pedig lényegében semmi mást nem csinálnak, mint esznek.
„A gasztronómia, amióta világ a világ, az egyik legérzékibb és legérzékletesebb kifejezőeszköze a művészeknek” – mondja Mautner Zsófia, aki maga is létrehozott már több olyan projektet, amelyben a gasztronómia szorosan összefonódott a kultúrával (pl. filmmel, színházzal, zenével és képzőművészettel). „Mindig is nagyon kurrens dolognak számított – hétköznapi, könnyen érthető nyelve miatt alkalmas arra, hogy túlmutasson önmagán, hogy szélesebb tömegeket szólítson meg, vagy akár még arra is, hogy vonzóvá tegye a magas kultúrát.” Nem csupán ételekről, sokkal inkább életekről szól. Hangulatokról, amelyeket egy osztrigaevő-verseny vagy egy vasárnapi ebéd kelt bennünk – az aranysárga húsleves tetején úszkáló zsírcseppek, második fogásként pedig a rántott hús kötelező rituáléja. Krúdy hősei vel például hosszú estéket tölthetünk Pest-Buda kisvendéglőiben, ahol a kocsmaszagon és a csülökillaton keresztül magunkba szívhatjuk a „boldog békeidők” jóllakott csöndességét, ugyanakkor egy Derkovits Gyula-csendélet papírba csomagolt árva hala sokkal inkább valami szívszorongató, valami József Attila-i fájdalmat idéz.
Az 1928-ban készült Halas csendélet egyébként december közepéig Egerben, a Kepes Intézet à la cARTe kiállításán életnagyságban is megtekinthető, több száz hasonszőrű társával egyetemben, melyek a konyhai kukkolás bensőségességével, ugyanakkor elképesztő művészettörténeti gazdagsággal mesélnek a festészetté formált gasztronómiai élvezetről. „Egy véletlen találkozás, Fényes Adolf Mákos kalács című képe inspirált arra, hogy megvizsgáljam, milyen módon jelenik meg az étkezés, a konyha, a főzés, a piac és az alapanyag a magyar képzőművészek munkáiban” – meséli Varga Csaba, a kiállítás kurátora, aki a múzeumi és magángyűjteményekből, valamint raktárak mélyéről előbányászott gasztrofestészeti anyaggal klasszikus és kortárs történeteket szeretne elmesélni a látogatóknak. Olyan történeteket, amelyeket különféle ételeken és enteriőrökön keresztül mesélnek el a művészek. Lusta, békés reggelekről, hozzá egy kompozíció kiflivel, kaláccsal, nagy csupor tejjel, ahogyan az a már említett Fényes Adolf-képen először szíven ütötte. „Ahány asztal, annyi szokás, vagyis ahány konyha, annyi történet és hangulat” – folytatja Csaba. „A tegnap valóságáról a rozsdás sparhelten fortyogó étel, az öntöttvas kézi húsdaráló vagy a tűzhelynél merengő anyóka mesél, a kamrában a plafonról lecsüngő kolbász és sonka, a vértől csöpögő friss hús látványa pedig az alkonyatba veszett disznó keserű sorsáról tanúskodnak.”
Kolozsváry Marianna, a tárlat társkurátora szerint valami véglegesen megváltozott. Ami ma hurka és kolbász az asztalon, az annak idején Dezső volt, a disznó, aki már szinte a családhoz tartozott. A hosszas dagasztás, dögönyözés teremtette meg a személyes kapcsolatot ember és kalács között, és a termésért való egész éves aggódás adta kultikus erejét a mindennapi kenyérnek. A hipermarketvilágban ma már minden másképp van. Odaveszett az ételeinkhez való bensőséges kötődés. Ennek a kiállításnak az egyik küldetése éppen az lehet, hogy a kiállított művek a levesporok és E-jelű ízfokozók közé viszszacsempésszenek valamit ember és étel egykori, emelkedettebb kapcsolatából. Úgy is mondhatnánk, hogy az étkeket ábrázoló művészeten keresztül, belekóstoltassanak az étkezés művészetébe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!