Szuflékönnyű, ribizlisen fanyar humorú és borhabosan bódító francia filmekből szerencsére bőséges a menü a nyáron. Első fogásként itt az Én, a séf című vígjáték, főszerepben a faramuci főszakács Jean Renóval. Aligha fog szívből derülni rajta, aki nem ismer tréfát abban, hogy Meyer-citrommal készíti a lemon curdöt a levendulás macaronhoz.
A kellemes komédia finoman odapörköl a modoros gasztrosznoboknak, a tévében bohóckodó és az alkimista sztárséfeknek egyaránt.
A francia vígjátékok többnyire a szerelem körül forognak, legyen ennek tárgya akár nő, akár finom étel, vagy mindkettő. A séf szeretetnyelve maga a főzés: ha hódítani vagy engesztelni kell, tíz másodperc alatt karamellás-vaníliás krémdesszertet rittyent egy hidegtálból, és két tojásból süti-Himaláját varázsol az asztalra. Ám a szeretett nő nélkül sótlan a szósz, nem csacsog a csillagtök, és sehogy sem áll össze a tavaszi menüsor. Ez pedig akár egy Michelin-csillag vagy az étterme elvesztésébe is kerülhet. Bár a séfek séfje, a nagy Alexandre Lagarde (Reno) és az autodidakta főzőzseni, Jacky (a népszerű zenész-komikus, „a francia Sacha Baron Cohen”, Michaël Youn) háttere és habitusa talán nem is lehetne különbözőbb, összehozza őket a főzés iránti alázat és szenvedély, az egymásra utaltság a konyhában, és még a nőprobléma is. Alexandre-t elhagyta a neje, a lánya hamburgerevéssel lázad, míg Jackyt mindenórás felesége nyüstöli, hogy találjon végre állást, ahonnan nem rúgják ki az első napon – például mert ruccolás-pesztós Szent Jakab-kagylót szolgál fel a kamionosoknak. Egymást tromfolják az haute cuisine-t kifigurázó komikus jelenetek, közben sajnálhatjuk, hogy még nem találták fel az ízes-illatos-kóstolós mozit. Daniel Cohen író-rendező ugyan minden drámai konfliktust egy buddhista bölcs nyugalmával kezel, de a színészi alakítások és az elbűvölő tálalás után – a háttérben olykor feltűnő Eiffel-toronnyal – nem kérnénk a panaszkönyvet.
Szimpatikus hőseink nem csak kinyilatkoztatnak, hanem álruhában kóstolóra mennek a konkurenciához, és maguk is kísérleteznek egy őrült spanyol konyhavegyész („Torrente”, vagyis Santiago Segura) segítségével. Így már saját tapasztalatból mondhatják, hogy a kémcsőben felszolgált borpára sosem olyan zamatos, mint egy pincehűvös burgundi. A főzés és a vendéglátás pedig hozzáadott emberi érték híján csupán futószalagra dobott űrhajóskaja. Ugyanez áll a családi és a szerelmi kapcsolatokra is, amelyek odafigyelés, egymásra szánt idő és egy kis kedves kényeztetés nélkül épp úgy szétpukkadnak, mint a mikrózott virsli.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
