Schiller Don Carlos című darabja a manipuláció, a zsarnokság és a hatalomnak való kiszolgáltatottság allegó­riá­ja, pláne a mostani Új Színházban.

 
Don Carlos: Fodor Annamária, Cserhalmi György és Pokorny Lia (fotó: Kleb Attila)

Erős képpel indul a Bagó Bertalan rendezte előadás: Vereckei Rita óriás sajtreszelői embernyúzó eszközként állnak ki a földből, egyszerre keltve falanszter és modernizált inkvizíciós kellék érzetet.

A díszletet fekete kalapos megfigyelők mozgatják, ők szövögetik a háttérből az eseményeket, még ha ez elsőre nem is tűnik fel. A politikusok hiába dédelgetnek hatalmi álmokat, játsszák ki egymást, készítik a „méregpoharakat”, végül mégiscsak ők diktálnak.

Az állandóan jelenlévő kémeket jelképezik, akik beleolvadnak a tömegbe, és szállítják a híreket az éppen aktuális széljárás szerint. Lehetnek háttér- vagy beépült emberek, bürokraták, egyre megy, a szálak az ő kezükben futnak össze.

Pontosabban a maffiafőnök-jellegű főinkvizítor kezében, aki a szürke eminenciások robotikus csapatát vezeti Derzsi János erőteljes alakításában.

Hiába, minden hatalom felett áll egy másik.

A királyi hatalom megdöntésére vagy éppen megtartására különböző érdekcsoportok szerveződnek, akik ideig-óráig pozícióba is kerülnek – Alba herceg (Almási Sándor), II. Fülöp gyóntatója (Vass György) és a szerelmében megbántott Eboli hercegnő (Pokorny Lia) összeesküvése már majdnem célba ér –, de a nagy tervben ők is csak apró porszemek. Don Carlos, a trónörökös, könnyen sakkban tartható mostohaanyjához fűződő szerelme miatt, de forrófejűsége kiszámíthatatlanná teszi.

Nagy Péter természetes a szerepben, de szenvedélye néha túlságosan eluralkodik rajta, ezért képtelen megfontoltan cselekedni, ami a darab fő csapásirányát sokszor eltéríti.

Gáspár Sándor a zsarnok szerepében túlságosan szerethető, ami szintén eltolja a hangsúlyokat: a hatalmi harc középpontjába egy sokkal emberibb apa-fiú konfliktust helyez. Ez persze nem feltétlenül probléma, hiszen bukását éppen azzal előlegezi meg, hogy államfőként emberi érzésekre, szeretetre vágyik.

Az előadás legérdekesebb figurája Posa márki (Cserhalmi György), akiről nem dönthető el egyértelműen, hogy gyermeklelkű világfi, aki tisztességét a világ romlottsága ellenére is megőrizte, vagy a legagyafúrtabb csaló, aki mindenkit egyformán használ saját céljai érdekében, és az egész világgal bolondot játszat. Kifelé azt mutatja, hogy hozzá nem érnek fel az események, de valójában teljhatalomra vágyik. Még akkor sem hiszünk neki, amikor barátjának, Don Carlosnak megvallja, hogy mindent érte tett: mondatai hamisan csengenek, mintha cselszövő énjétől még halálában sem akarna megválni.

A darabban a falnak is füle van. Figyel és hallgat, de vajon érti-e?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!