A bűnbak a Biblia óta az emberiség frusztrációjának kivetítése. Az ószövetségi időkben a főpap az engesztelési napon (Jóm Kippúrkor) a nép vétkeit egy kecskebakra, a mindenkori Azazelre hárította át, akit aztán kikergetett a pusztába.
E szokás sajnos megszűnt, ezért kecskebakok helyett emberek vagy egész népcsoportok töltik be ezt a szerepkört.
Vérvádaskodás már az ókorban is létezett (amikor a rómaiak az ókeresztényeket vádolták az eucharisztia miatt), de igazi megteremtője az inkvizíció volt, amelynek egyre ment, hogy boszorkány, varázsló, eretnek vagy zsidó a vádlott, a lényeg, hogy máglyán végezze.
A vérvád esetében a gyűlölködés – ahogy ez már lenni szokott – tudatlansággal párosul, hiszen aki némileg jártas a zsidó vallásban, az tisztában van vele, hogy ott az állati vér fogyasztása is tiltott, nemhogy az emberé.
Kétségtelen, hogy a főpap még a középkorban is ökröt áldozott a templomban Pészahkor (húsvét), amelynek kifolyt vérét egy szentelt tálba fogta fel, de abból senki sem ihatott, maceszba pedig pláne nem sütötték.
Tiszaeszláron 1882 és’83 között a helyi zsidókat megvádolták Solymosi Eszter katolikus szolgálólány rituális meggyilkolásával.
Scharf Samu és Móric, a templomszolga fiai kezdték el terjeszteni, hogy egy sakter vágta el a torkát. Később Recsky András csendbiztos és Péczely Kálmán törvényszéki írnok tettleges fellépésére Móric beismerő vallomást is tett.
A Tiszából ugyan kifogták a lány holttestét, akinek torka egyáltalán nem volt elmetszve, de a faluban továbbra is lincshangulat uralkodott. Ennek ellenére csak egy évvel később, augusztus 3-án mentették fel Nyíregyházán a bevádolt zsidókat.
Krúdy Gyula dolgozta fel Tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényében az esetet, amit 2011-ben Mundruczó Kornél és Bíró Yvette a Staatsschauspiel Hannover színészeinek segítségével állított színpadra.
Ágh Márton díszlete a Trafóban is tökéletesen működik: a nyomasztóan szűk tér, az alacsony nádfedeles ház és a disznóól, ahová a zsidókat zárták, a sár és a folyamatos esőzés, amit egy zuhanyberendezés áraszt, már-már pánikot kelt a közönség soraiban, az összetereltség és az ebből következő kiszolgáltatottság érzete következtében. Ezt erősíti a különleges világítás is, ami hol sejtelmes (csak gyertyák égnek), hol a vallatószobák metsző, éles fényforrását idézi.
Mundruczó a klasszikus zsidó színház elemeit emeli be előadásába, a realista és szürrealista jelenetek gyönyörűen tűnnek át egymásba, csak a fény játékával és az atmoszféraváltozással érzékelteti az átmenetet. A dybbuk, túlvilágról visszatérő szellem szerepeltetése is a kelet-európai zsidó hagyományokat támasztja fel – itt ez a szellem maga Solymosi Eszter, aki halála után Móric testébe költözik, vagy legalábbis éjszakánként kísérti, mivel a fiú elárulta a népét. A dybbuk pedig mindig egy bűnöst szemel ki kísértése tárgyául.
A hangulatot egyedül a vetítés töri meg, ami arra hivatott, hogy a szobabelsőben játszódó történéseket megmutassa. Pótmegoldásnak tűnik, és elidegenítő szerepe sincs különösebben.
Az előadás erőssége, hogy felismeri azt a szűk határvonalat, ami a legendát elválasztja a valóságtól, a bűnt a lelkiismeret-furdalástól, és a hitet a rögeszmétől.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
