Záporoznak a kapura, vagy inkább panelra lövések, 12-13 éves gyerekek olyan testkanyarral és rugólábbal emelkednek a magasba, amit még a francia kézilabdaválogatott jobb szélsője, Luc Abalo is megirigyelne. Pörögnek a passzok, 3 másodpercnél tovább nem maradhat kézben a labda. Lépni is csak hármat lehet vele, akár a kézilabdában, utána kíméletlenül dobni kell. Ha lehet, kapura. Bármelyikre. Merthogy kettő van. Egészen egyszerűnek tűnik, csak az nem teljesen világos így első ránézésre, hogy miért dobnak ugyanannak a csapatnak a tagjai mindkét kapura. Lehet, hogy a tchoukballban az öngól is ér?
Inkább nyekk, csak kicsit mélyebben, csattanósabban. Hiába ízlelgetem a szót, „tchouk”, ahogy a labda a kapura feszített kötélhálóra csattan, hallom én mindennek, bummnak, placcsnak vagy puffnak, ám a tchouk valahogy nem jön a fülemre.
Azon gondolkodom, hogy a franciák – francia hangutánzó szóról beszélünk ugyanis – vajon másként hallják-e a különféle hangokat, mint mi. Mindenesetre az angol „ball”-lal összerakva tényleg sokkal jobban hangzik, hogy tchoukball, mi ahogyan a placclabda szólna.
Kunos Anita, civilben testnevelő, síoktató és szenvedélyes tchoukballhívő épp a Nagy Sportágválasztón tart foglalkozást gyerekeknek. Itthon egyelőre főleg a kis és nagy kamaszok játsszák ezt a határozottan sportnak tűnő valamit, ami kicsit olyan, mint a kézilabda, ugyanakkor a squashra is emlékeztet.
„Mindegy, melyik kapura megy a játék, gól vagy pont akkor lesz belőle, ha az ellenfél csapatából senki nem tudja elkapni a visszapattanó labdát, és az a zárt zónán belül földet ér” – mondja Anita, aki 2002-ben találkozott először a tchokball-lal az Egyesült Államokban, négy évvel később pedig már résztvevőként indult az Olaszországban megrendezett Európa-bajnokságon egy nemzetközi vegyes csapat színeiben. „Ez is ennek a sportnak a zsenialitása: mivel viszonylag új találmány, egész könnyű sikereket elérni benne akkor is, ha nem gyerekként kezdjük – folytatja Anita. – A többi között ezt ismerték fel a tajvaniak, akik tchoukball-nagyhatalmi pozícióra törnek: már a 2000-es évek elején kötelezővé tették az általános iskolákban, és az utóbbi időben világversenyeken, férfi és női mezőnyben rendre tarolnak is.”
Sport, szenvedés nélkül
Annak ellenére, hogy svájci találmány – egy dr. Hermann Brandt nevű svájci orvos-biológus alkotta meg a szabályait és a metódusát 1970-ben –, az ázsiaiak kaptak rá igazán, de ma már az európai országokban és Dél-Amerikában is egyre népszerűbb. Brandt doktor kutatásaiban a testnevelés pozitív és esetleges negatív hatásait vizsgálta, és a különféle felmérések arra engedtek következtetni, hogy sok sportolót a sérülések, illetve azok kockázata tántorít el a folytatástól. Nem beszélve azokról, akik pusztán élvezeti értéket keresnek a sportban, amibe, mármint az élvezeti értékbe csak nagy ritkán fér bele egy-egy ujjtörés vagy Achilles-ín-szakadás.
Eredményeit tudományos szintre is emelte, és megírta „A csapatsportok tudományos bírálata” című tanulmányát, melyet a Nemzetközi Testnevelés Szövetség elismerő Thulin-díjjal jutalmazott. „A díjnál is értékesebb azonban, hogy a bírált testedzések ellenpólusaként létrehozta a labdajátékok labdajátékát, ahogy ő fogalmaz, a minden szempontból tökéletes csapatsport prototípusát, melyet bárki játszhat korra, nemre és edzettségre való tekintet nélkül, nincs test test elleni játék, tehát egyáltalán nem balesetveszélyes, nincsenek szerepek a pályán (támadó, védő, kapus), ekképpen a legkülönfélébb egyéniségű játékosok (csapatonként 7-7) egyformán vehetnek részt benne. „Bizony, bizony, ez a tchoukball” – húzza ki magát büszkén, ugyanakkor szemlesütve Anita, mintha a saját felfedezése (is) lenne ez a – így a cikk végére már nem is annyira – különös sport.
Áltiba, rehabra
Az igazat megvallva itthon így is van – 2016-ban, szűk egy éve ő hozta létre az egyelőre egyetlen Tchoukball Hungary Sport Egyesületet –: Dabason és a II. kerületi Pitypang Utcai Általános Iskolában tart tréningeket, őszre bajnokságot szervez, melynek feltétele minimum 5-6 csapat megléte, szakosztály létrehozásán fáradozik, és olyan elszántsággal mondja, hogy jövőre indulni fog a gyerekeivel az ifjúsági Európa-bajnokságon, hogy még el is hiszem neki.
Mivel a tchoukball segíti a szem-kéz koordináció javítását, és fejleszti a fizikális és mentális készségeket, Anita az ORI-ban is bevezette rehabilitációs foglalkozásként, ahol kerekes székeseket is edz. Ennek kapcsán csak azt „sajnálja”, hogy a gyógyulások üteméhez mérten túl nagy a fluktuáció, így nem tud összeszokott csapat verbuválódni.
A Nagy Sportágválasztóra már a saját kis csapatával, a dabasi gyerekekkel érkezett bemutató meccseket tartani, akikhez már reggel csatlakozott két hasonkorú, laikus kislány. Amikor megkérdezem tőlük, mitől annyira vonzó ez a sport, hogy a tűző nap ellenére még délután négy órakor is hajtják a labdát, ők leginkább a „mindenki ugyanolyan fontos a pályán” szellemiségét és a balesetmentességet hangsúlyozzák, de közben nem lehet nem észrevenni, hogy sandítanak a szemük sarkából a csapat ifjú és szerfelett jóképű labdazsonglőrére. Tudják, akik abalói magasságokban repkednek a labdával.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!