Pon­to­sab­ban: vannak, de ezek nem annyira a fociról, mint inkább a jégkorongról szólnak. Amikor én ösztöndíjas voltam Moszkvában (1966/67), fociban megint Sztrelcov volt a sztár – a börtönből kijőve kopaszon, de játékintelligenciában semmit se satnyulva, nyolc év kihagyás után se – de a jónépet alapjában nem ő, hanem a CSZKA ho­­kicsapatának első sora: Alekszandrov – Almetov – Loktyev – bilincselte le. (Mögöttük a hátvédsorban Ragulinnal és Zajcevvel, tetszenek emlékezni?) A néha tettlegességig fajuló vodkás viták pedig akörül zajlottak, hogy az említett hármas valóban jobb-e, mint az oroszoknál Fradi-számba menő Szpar­tak első sora, melyet a két Majorov és Sztarsinov alkotott?

Múltak az évek, Loktyevék kiöregedtek, de fantasztikus utánpótlás jött a helyükre. Hogy rövid legyek: a moszkvai kocsmai viták azóta arról szólnak, hogy vajon ők voltak-e „tényleg” legjobbak, avagy a Vikulov–Polupanov–Firszov trió, majd ennek örököse: Mihajlov, Petrov és Harlamov, végül pedig (a szovjet korszak végéig) a KLM (Krutov, Larionov, Makarov)?

Az elfogyasztott alkoholméreg mennyiségétől függően a vitázók bármelyik hármasra leteszik a pénzüket. A szakírók (nem oroszok) általában – az igazán utánozhatatlan, korán elhunyt Valerij Harlamov miatt – a középső trióra szavaznak, én, ha tehetném, a KLM-re. Jelöltem a kanadai profi ligában is sztárrá lett Szergej Makarov, akiről úgy gondolom, hogy Wayne Gretzkynél is többet tudott a hokiról. Főként fejben. (Vagy mégis inkább az NHL-ben professzornak nevezett, a Detroit Red Wingssel három Stanley-kupát nyerő Larionovra?) Amúgy a kocsmai és a kocsmán kívüli „meccs” eldöntetlen, mert soha senkit nem lehet meggyőzni Oroszországban arról, hogy Firszov kevésbé volt zseni, mint Harlamov, vagy hogy Makarovnak több volt a kezében, mint ennek a kettőnek együtt. És akkor még meg se szólalt az az ember, akinek az agyában Loktyevnél jobb szélsőt, Sztarsinovnál jobb középcsatárt, Borisz Majorovnál okosabb játékost nem szült erre a földre anya.

A szovjet jégkorong-válogatott – a „rettegett” Tyihonov kapitány vezérletével – a múlt század hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveiben mindent megnyert, ami megnyerhető volt. Aztán Tyihonovot is elérte a balvégzet: sztárjai a rendszerváltozás hajnalán kimentek az észak-amerikai profiligába, az NHL-be, és jó ideig se a szovjet, se az orosz válogatottban nem akartak játszani. De, csalódásai közepette, legalább egyszer a sors a kezére játszott: volt egy olyan első sora az 1992-es téli olimpián (Bikov, Homutov, Kamenszkij), amelyikkel „against all odds” (minden jóslat ellenére) bajnok tudott lenni.

Tyihonovnak, aki ma már aggastyán, soha semmi köze nem volt az Észak-amerikai Ligához, de mai utódának, Biljaletgyinovnak, a hajdanán legendás hátvédnek annál inkább. Ő ugyanis, mi­előtt az orosz nemzeti válogatott élére került volna (tavalyelőtt), volt pár edzői kalandja az NHL-ben is. Nos, Biljalet­gyinov keze alatt az orosz válogatott úgy verte végig ellenfeleit az imént lezajlott svéd–finn rendezésű világbajnokságon, ahogyan ez Tyihonov idejében volt szokásos. Azt a szemkápráztató játékot láttuk tőlük, amit a Loktyevtől Makarovig tartó ívben a szovjet nemzeti csapattól.

Némi különbséggel azonban. Az oroszoknál ikonszámba menő triók – ideértve a KLM-et is – nem játszottak hiánytalanul Észak-Amerikában (Bikov és Ho­­mutov például sohase), míg a 2012-ben világbajnokká avatott orosz válogatott nagy hármasa – Szjomin, Dacjuk, Ovecs­kin – annál inkább. Biljaletgyinov nagy mázlija, hogy ezeknek az egyébként zászlóvivő hokistáknak az anyacsapatai kiestek az NHL rájátszásából, ilyenformán eljöhettek a vb-re, s az ugyancsak szupersztár, pittsburghi Mal­kinnal együtt bohócot csinálhattak az ellenfeleikből. Istenemre mondom, mintha Loktyevéket, Firszo­vékat, Harla­mov­ékat, Makarovékat, Kamensz­kij­éket láttam volna: jó volt nézni a régi idők moziját.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!