A vihart a Horváth elvesztése után négy főre csökkent, a Himalájából már hazafelé tartó csapat egyik tagjának, Földes András újságírónak a blogbejegyzése indította el. Ennek a címe – Sokkoló nap végén ért le Erőss Zsolt – a Blikkben és a Hír24 portálon már itthon megjelent cikkekben „Cserbenhagyták társai Erőss Zsoltot?” címmé változott. A blogoló egyébként arról írt, hogy mindhárman gyengélkedtek, amikor az alaptáborban hívta őket Erőss, kérve: jöjjenek elé, alig áll a lábán, ám a „kínos csönd”-et követően végül Földes ment elé, hogy segítsen lecipelni Erőssnek a 30 kilós felszerelést. S beszámolt róla: „Nem láttam még Zsoltot ilyen állapotban”.

A megjelent írásokról értesülve előbb Erőss Zsolt reagált a cserbenhagyását cáfoló közleményében:

„A cikkek tartalmától expedíciós társaimmal együtt elhatárolódunk és méltatlannak tartjuk”.

Azután Földes András is újabb írást tett közzé a blogján, ezzel címmel: Természetesen nem hagyták cserben Erőss Zsoltot. Így írt: „Annyit mondhatok, hogy a pofont sem hívjuk tömeggyilkosságnak”.

Ám később a csapat másik tagja, Mécs László, a tapasztalt nyolcezres hegymászó adott ki egy keserű hangú nyilatkozatot Az írástudó árulása címmel.

Ő bizony zokon vette Földes András több megnyilvánulását is a himalaja.blog.hu-n. Méltánytalannak tartotta, hogy a blog fejlécén Földes az „Erőss Zsolt expedíciója” szöveget tüntette fel. Mint indokolta, „a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciós sorozatot Kollár Lajos, Erőss Zsolt és én, Mécs László hoztuk létre, s ez volt 9. expedíciónk”.

Mécs azt is felemlítette: Földes, aki az újabb, Erőss Zsoltról szóló könyv írója, a blogjában elhallgatta azt a tényt, hogy ő (mármint Mécs) előző nap elindult Erőss Zsolt elé, ám az 1-es tábor fölött már nem volt sátor, vissza kellett térnie. „A csaknem 11 órás hótaposás nehéz hátizsákkal elfárasztott, így másnap reggel nem voltam jó állapotban, ráadásul valamilyen betegség is bujkált bennem” – írta. Ami pedig a nem segítést illeti, megjegyezte, hogy a 61 éves Kollár Lajos nem mászótag az expedícióban, s felelevenítette, hogy ő maga számos alkalommal ment a csúcstámadások után Erőss Zsolt elé segíteni, és amikor Erőss a Tátrában balesetet szenvedett, egyike volt a hordágyát hat órán át cipelőknek.

Mécs a kialakult helyzetet „méltatlannak és gyalázatosnak” nevezte: „ahelyett, hogy összetartást, kegyeletet tanúsítanánk, amikor elvesztett hegymászótársunkat gyászoljuk, vitatkoznom, bizonygatnom, vádolnom kell”.

Még a vita kirobbanása előtt beszéltünk Kollár Lajossal, akit a nepáli Pokharában értük utol. Az expedíció vezetője Horváth Tibor haláláról is beszélt a Vasárnapi Híreknek. „Tibor tehetséges, fiatal hegymászó volt, halálával nagy veszteség ért minket: igaz barátunk ment el. De a mászók tudják, hogy a hegy az hegy, úgy működik, ahogyan a természet megköveteli.

Mi viszont emberek vagyunk és időnként az akaratunk alul marad a heggyel szemben. Ezért kockázatos vállalkozás a mienk. És kiváltképp veszélyes az Annapurna megmászása.” A cél a Himalájában található hegyvonulat 8000 méter feletti csúcsának meghódítása volt. Ketten tervezték a csúcstámadást, Erőss Zsolt és Horváth Tibor.

Kollár Lajos így mesélte el, hogy mi is történt: „Próbáltuk lebeszélni Tibort, hogy részt vegyen a csúcstámadásban, mert kevésnek tartottuk az akklimatizációját 5500 méteren, s ezt ő maga is érezte. Vissza is fordult, hogy lejöjjön a 3-as táborba, Zsolt pedig, aki sokkal tapasztaltabb és tudja, mikor kell visszafordulni, éjszaka másokkal elindult a csúcs felé. Tibi olyan helyzetbe került, amilyenbe az Annapurnán bárki kerülhet: rendkívül lavinaveszélyes hegy, s a lavinából gyakran nincs kiút.

Ő is tudta ezt. Naponta sorban zuhogtak a lavinák. A csapat fölfelé menet is találkozott eggyel, de a fix köteleknek köszönhetően ép bőrrel megúszták. Ez a jégomlás azonban nagyobb volt, a kuloár (hó- vagy sziklafolyosó) alsó szakaszának egész kötélrendszerét leszaggatta. Rossz pillanatban volt rossz helyen, a kötelet is eltépő jéglavina lesodorhatta. Az időzítésen is múlhat az élet. Ha akkor vele tartott volna Zsolt is, lehet, hogy két társunkat gyászolnánk, ha pedig a 3-as táborban bevárta volna őt, és csak akkor jönnek le, egyet sem. Ám utólag hiába is okoskodunk: az ilyen lavinát nem lehet megjósolni, kikerülni. Ami történik, az végül is szerencse kérdése. A hegymászásban, mint bármi másban is, van kockázat. Tudtuk előre, hogy az Annapurna nagyon nehéz lesz, és azt is, hogy itt kockáztatni kell. A gyászszertartás?

Egyszerű volt, a szokásoknak megfelelő. Egy nagyobb sziklára rávéstük Tibi nevét és a 2012-es évszámot. Azután nemzetiszínű szalaggal átkötöttünk egy törpefenyőágat, körberaktuk sziklákkal, és meggyújtottuk, füstölt az istenek engesztelésére, és Tibi emlékére.”

E beszélgetés során Kollár azt is elmondta, hogy folytatni akarják a Magyarok a világ nyolcezresein sorozatot, három csúcs még hátra van, a következő talán a Kangcsendzönga lehet, de visszatérnek még az Annapurnára is. Igaz, amikor nyilatkozott a VH-nak, még nem számított rá, hogy két nap múlva mifajta vita vetheti szét az expedíciót.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!