Aki azt várta, hogy a labdarúgó Copa Americán – mint rendesen – egymást érik a trükkök, a finom passzok és a távoli, „kacsázó” lövések, melyek szinte kiszakítják a hálót, az súlyosan csalódott. Kétszáz országban nézték tévén az argentínai vetélkedőt, de legföljebb háromban elégedettek a látvánnyal: Paraguayban, Uruguayban és Venezuelában.
Venezuelának egyébként jobb a mostani mérlege, mint Paraguaynak, hiszen Argentínában kétszer győzött, és háromszor „ikszelt”.
Csakúgy, mint Uruguay. A döntő favoritja csupán Mexikó huszonhárom éven aluli válogatottja ellen nyert a csoportmérkőzések során, ám nem is nagyon törte magát: „gazdálkodj okosan!” jelszóval tartogatta erejét a folytatásra. A házigazda argentinok ellen aztán szükség is volt az energiatartalékra, mert az „uruk” ötven percen át létszámhátrányban futballoztak, s egyáltalán nem tűnt fel, hogy kevesebben vannak. A tizenegyesekkel kivívott továbbjutás után pedig végképp kiderült, hogy az egyenes kieséses szakaszban az uruguayiak más fokozaton futballoznak, mint az előcsatározások alkalmával: a Peru elleni 1-1-es csoportmérkőzést az „inkák” sima legyőzése követte az elődöntőben (2-0).
A sajátos lebonyolítás során Paraguay duplán ismételt: Brazíliával és Venezuelával egyaránt kétszer játszott. S a knock out-fázisban mindkettőt a 0-0-t követő tizenegyespárbajban ejtette ki…
Ez a gárda ma Dél-Amerika „hőseinek” egyike. Labdarúgói diadalt ülnek, miközben a futballvilág azon kesereg, hogy a Copa három hete alatt elvesztette korábban oly sok örömöt adó játékát. Sőt, Fortuna pártfogoltjai – akik nem a nézők, hanem a paraguayi futballisták – azt hangoztatják: „Most már a miénk lesz a trófea, méghozzá úgy, hogy vasárnap megnyugtatunk mindenkit, azaz igazi győzelemmel zárjuk a döntőt”. Az optimizmus kiváltképp feltűnő, ha figyelembe vesszük, hogy a „remikirály” együttes törzsgárdistáinak fele sérült, a kiállított Santana nem játszhat, és Martino szövetségi kapitány sem ülhet le a kispadra. A paraguayiak azonban erőt merítenek a múltból. Eddigi két Copa-elsőségük alkalmával sem voltak esélyesek, de 1953-ban, Peruban a körmérkőzéses szakaszban, majd a döntőben is felülmúlták Djalma Santos, Nilton Santos, Didi, Zizinho Brazíliáját (2-1, 3-2), míg 1979-ben az oda-visszavágós elődöntőben ejtették ki az Edinhóval, Falcaóval, Socratesszel, Ederrel felvonuló sárga mezeseket (2-1, 2-2). A döntő aztán jellemző volt a mára: az asuncióni 3-0 és a santiagói 0-1 után harmadik mérkőzés következett Chilével, és a találkozó 0-0-lal ért véget. (A sorrendet az előző két meccs gólkülönbsége döntötte el.)
A semleges pálya Buenos Airesben volt.
Ott, ahol a mostani döntőt is vívják…
Habár ez Uruguaynak szintén kedvez. A tizenötödik Copa-győzelmükre készülő „uruk” kétszer is nyertek az argentin fővárosban: először a legelső tornán, 1916-ban, majd 1987-ben. Legutóbb tizenhat éve hódították el a serleget – hazai pályán tizenegyesekkel a brazilok ellen –, és fellelkesedett szurkolóik csütörtökön annyi pluszjegyhez jutottak, amennyi néző (6000) a Paraguay–Chilét megtekintette 1979-ben az argentin fővárosban. A drukkertábor persze a pótlólagos készlettel sincs kielégítve, ám a rendezők a fülük botját sem mozdítják a szomszédos – és a futballban örök rivális – ország szövetségének további kéréseire.
A felnőtt tornán tizennyolc esztendeje nyeretlen, és ezúttal is kisemmizett Argentína amúgy is magába fordul. Ha bárki a kávéházakban a dél-amerikai tornát hozza szóba, azonnal azt kérdezik tőle: „Copa? Milyen Copa?”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!