Azt írta péntek reggel a sportnapilap internetes kiadása, hogy „véget ér a szenvedés, újra vb-meccseket nézünk”.
A derűlátó megállapítás persze a szünnapok (átmeneti) leteltére vonatkozott, én mégis azon tűnődtem, hogy a szenvedés még véletlenül sem ér véget, noha a kínjaink már több mint harminc esztendeje gyötörnek bennünket. A valójában nem létező magyar futball szempontjából a világbajnokság legnagyobb pozitívuma az, hogy a nagy torna ideje alatt, ha meg nem szűnnek is, de drasztikusan csökkennek a sportág itthoni válfajával kapcsolatos hazugságok, hiszen a vb-mérkőzések közvetítései során ömlesztve bizonyosodik be, milyen hatalmas a távolság az igazi és a csupán annak mondott labdarúgás között.
Azért ne dőljünk hátra: amint vége lesz a három és fél milliárd nézőt vonzó vetélkedőnek, újra ömlenek majd idehaza az üres lózungok, az itthoni berkekben ismét általánossá válik a mesebeszéd. Arra vonatkozóan jelenleg is akadnak elvetélt kísérletek, hogy valamiképpen összemossák a világbajnokságot és hazánk futballpótlékát; azaz a vb-hírekkel együtt hazai átigazolási információkkal bombázzák az olvasókat. Ezek címeit látva mindig azon tűnődöm, vajon hányan vannak egyáltalán, akik tudják, kikről van szó. A külföldi játékosok nyilván teljesen ismeretlenek – a futballozni tudók közül ugyan ki jön ide elveszejteni magát, ha csak nincs fogadásicsalás-ügye? –, ám azt is érdemes volna felmérni, tíz emberből menynyinek mondanak valamit a magyar nevek.
A napokban megszólított egy szálló kertésze. Azt kérdezte: „Mikor lesz megint futball minálunk?” Csak azt válaszolhattam, hogy a helyzet egyáltalán nem rózsás, hiszen a vb nélküli három évtized legrosszabb szakaszában vagyunk; olyan, hogy Andorra, Luxemburg és Kazahsztán legjobbjai is leckét adnak a válogatottnak hónapokon belül, még a korábbi leggyengébb periódusban sem fordult elő. Ráadásul a mostani edzők közül nem egy határozottan állítja – nem nyilvánosan, mivel a helyzet feltárása esetén nemhogy menesztenék, de jó ideig sehol nem foglalkoztatnák e trénereket –, hogy az utánpótlástól egyetlen labdarúgó sem jön fel, azaz pillanatokon belül kiderül: még most sem érkeztünk a lejtmenet végállomásához. A prognózis nem meglepő, hiszen azt szoktam mondani: 2006-ban még olyan nemzeti együttes kapott ki Máltán, amelyben Király, Fehér Csaba, Juhász Roland, Dárdai, Huszti, Szabics is szerepelt. Nem mondom, La Vallettában alulmaradni nem kis bravúr, de hol vannak ma afféle légiósaink, amilyenek Dárdai és társai voltak?
Ezért aztán messzemenően becsüljük meg a világbajnokság oázist nyújtó utolsó hetét.
A vb után csak a sivatag marad.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
