Podgoricától Bukarestig, avagy jobban csak a futball agitprop teljesít
Az egyetlen (viszonylag) jó dolog, amelyet Bukarest után említeni tudok: legalább nem a Mladost Podgorica volt az ellenfél. A román válogatott játékosai nagyságrendekkel jobbak, mint a montenegrói együttes félamatőrjei – értsd: a foglalkozásukra nézve labdarúgók, a „tudásukat” illetően műkedvelők –, és a hazai klubfutball jelenlegi „zászlóshajója” még ezzel a csapattal szemben is zátonyra futott.
Ahogyan júliusban kiselejtezték az összes többi „európai” – azazhogy nagyon is provinciális – kuparésztvevőt.
En bloc: a magyar futballt.
Miért hát az a döbbenet, amely a vb-selejtezőn elszenvedett 3-0-s vereséget kíséri? Csalódásában a Magyar Nemzet kiküldött tudósítója odáig ment, hogy „az Egervári-korszaknak vége”. Mintha a kapitány tehetne mindenről. A második félidőben játékosmegalázásba forduló, értékelhetetlen teljesítményért persze a szakvezető is felelős, csakhogy vb-n huszonhét esztendeje nem járt a magyar válogatott, így józan ésszel nem lehetett elvárni, hogy a szűk – de még milyen szűk! – három évtized után hirtelen felemelkedik a nemzeti együttes. Szerintem Egervári azok között van, akik a legjobban tudják, mi a különbség a nyolcvanas évek közepének lehetőségei és a mostani távlatok között, elvégre ő másodedzőként ott volt a legutóbbi Mundial-szereplést kivívó garnitúra mellett is. A labdarúgás ellen azóta elkövetett sorozatos itthoni merényletek következménye a bukaresti csőd is, amely egyáltalán nem lóg ki a hosszú sorból, pusztán egy állomás a kudarcok hovatovább beláthatatlan távolságú vonalán.
Kilencszáznyolcvanhattól napjainkig az MLSZ tizenkilencszer váltott szövetségi kapitányt. Ha másban nem is, e tekintetben a világ „élvonalában” van a magyar futball. A trendet nem tudta megfordítani Komora Imre, Verebes József, Garami József, Bálint László, Bicskei Bertalan, Mészöly Kálmán, Glázer Róbert, Jenei Imre, Puskás Ferenc, Csank János, Gellei Imre, Lothar Matthäus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman sem. (Közülük Verebes, Bicskei és Mészöly egyaránt két periódusban volt szakvezető. Pontosabban Mészölyt háromszor is kinevezték, de először még 1980-ban.) Mindenki megbukott. Nem mindenki azért, mert nem volt megfelelő készlete – mondjuk, Verebes „mágus” 1987-es, garabás, détáris, kipriches választékáért mit adnánk ma! –, de ahogyan telt az idő, úgy került mind messzebb a minőségtől a kollekció.
Mára oda jutottunk, hogy az utóbbi tizenöt esztendő leggyengébb kvalitású, nemzetközi klasszist talán fel sem vonultató román válogatottja kategóriakülönbséggel győzi le a magyar csapatot. Nem becsülöm én alá az ellenfelet, sőt a bukaresti Nemzeti Arénában látottak alapján csak sóhajthatok, hogy hol van nekünk Torjénk, Pintiliink vagy Maricánk – ha valakit vigasztal: Marica grófnőnk akad –, de azért ez korántsem Hagi-, Raducioiu-, Dumitrescu-féle színvonal. Még csak nem is Chivu-, Moldovan-, Ilie-féle, hogy egy újabb korosztályt említsek. Viszont a mai román fiúk éppúgy elszórakoztak boldogtalan honfitársainkkal, akár a korábbi, nagy és kevésbé nagy generációk tagjai. Nem mellesleg: Románia válogatottját harminckét, Bukarestben ötvenöt éve nem sikerült felülmúlni.
Miért éppen most kellett volna?
Talán csak azért, mert a legújabb kori, azaz az alapvető képességeket és minden eredményt nélkülöző, a gólok gyártása helyett a hazugságok nagyüzemi termelésében élen járó magyar futballban is unikum az a hamuka- (kamuka-) mennyiség, amely az utóbbi években zúdul ránk. A sikerpropaganda csúcsra jár, miközben a nyúlfarknyi nemzetközi nyár negatív országos rekordot dönt, de nyomják, csak nyomják a rettenetes „rizsát”, hogy valamiképpen meg lehessen magyarázni, miért ömlik a forint – mindenféle stratégia, strukturális elgondolás, hát még mélyre hatás nélkül – a minimális nívót alapul véve nem létező hazai labdarúgásba. Ócska politika lett a futballból, miközben az változatlan maradt, sőt talán még romlott is (ami kétségkívül nem akármilyen bravúr). A mai idők korifeusai dicsérni jönnek, nem temetni, csak hát abban a pillanatban, ha bármelyik magyar csapat átlépi az országhatárt, erről a rózsaszínbe bújtatott labdarúgásról fehéren-feketén kiderül: jobban bizony nem teljesít.
A FourFourTwo című brit szaklap magyar kiadása azt írta a román–magyar 3-0-ról: „Tri-anon.” De nem Bukarest a tragédia, hanem az, hogy a magyar futball sosem látott mértékű verbális felemelése közben végképp nincs esély a valódi újrakezdésre, hiszen az immár állami megrendelésre készülő púderözönben még annál is nehezebb elvergődni a „0” kilométerkőhöz, mint eddig. Pedig el kellene találni a kiindulóponthoz.
Hogy egyszer eltaláljuk a labdát is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!