Gabriel Hanot, a France Football hajdani főszerkesztője nem erről álmodott, amikor javasolta az Aranylabda megalapítását. Alapötlete ugyan – hosszú évtizedekig – messzemenően bevált, ám amióta a FIFA bekebelezte a Ballon d’Ort, csak a díjátadó ünnepség csillogása van; a verseny követhetetlen, és hangulata nincs. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség közöl huszonhárom jelöltet – kész, passz –, akik közül a válogatottak szakvezetői és csapatkapitányai, valamint az újságírók kiválasztják a legjobbakat. (Spanyolország és Vanuatu, Brazília és a Virgin-szigetek szövetségi és csapatkapitányának a szavazata természetesen egyenlő értékű…)

Az idei „háromkirályok”: Andres Iniesta, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo.

Bármi lesz is a végeredmény, különösebb meglepetés senkit nem érhet.

Régen ez másként ment. A France Football ankét minden részvevőjének öt nevet kellett feltüntetnie (meghatározva a játékosok sorrendjét), és karácsonyig izgatott európai találgatás folyt: melyik labdarúgóé lesz a kontinens legértékesebb egyéni díja? Nemegyszer hatalmas meghökkenést keltett a végeredmény: 1960-ban például a Real Madrid– Eintracht Frankfurt BEK-döntőben (7-3) négy gólt szerző Puskás Ferencet a tizenkilenc szavazóból csak öt tette az első helyre, a másodikra egy sem, a harmadikra egy. Így nyert – négy első, öt második és három harmadik helyezéssel – a barcelonai Luis Suarez, aki aztán 1964-ben tapasztalta meg, hogy létezhet csalódást keltő szenzáció is. Abban az esztendőben a spanyol középpályás Európa-bajnok és (az Internazionaléval) BEK-, valamint Világkupa-győztes volt, a pálmát azonban a Manchester United skót klasszisa, Denis Law vitte el.

Ha ezt vennénk alapul, akkor most jaj lenne az Eb-aranyérmes Iniestának…

De mint tudjuk, az átdolgozott Aranylabda-előadásnak köze sincs az eredeti darabhoz. Hogy mást ne említsünk, ebben az évben a Chelsea hódította el a BL-trófeát, ám londoni futballista szóba sem került a három „pályázó” egyikeként. Mondhatják erre: de hiszen a Chelsea most a kiesés szélén áll a Bajnokok Ligájában! Igaz, ám mégis csak 2012 legnagyobb teljesítményei közé tartozott – az azóta menesztett Di Matteo edzőtől és csapatától – az első számú európai klubserleg elnyerése. Amikor (1967-ben) Albert Flórián kapta az Aranylabdát, a harmadik helyen Jimmy Johnstone, a hatodikon Tommy Gemmell futott be. (A tizediken pedig – az olasz Sandro Mazzolával és a spanyol José Pirrivel holtversenyben – Farkas János.) A két skót annak köszönhette az előkelő pozíciót, hogy a Celtic a BEK-döntőben 2-1-re legyőzte az Internazionalét. Aztán az 1967–68- as évad első fordulójában elbúcsúzott az Anatolij Bisovec vezérelte Dinamo Kijevvel szemben… A szavazók azonban decemberben sem feledték, micsoda hőstett volt a májusi BEK-diadal, és honorálták is az őszi kieséssel együtt is örökre szóló teljesítményt.

Ma ilyesmire nincs lehetőség, Didier Drogba nem ábrándozhat hasonlóról. Pedig Messi – bármilyen ragyogó futballista is – nem nagyobb Puskásnál, azaz tradicionális választás esetén lehetne második vagy harmadik is. Mert az Eb-aranyérmes spanyol válogatottban nagyszerűen futballozott – Iniesta mellett – Casillas, Sergio Ramos, David Silva, Xavi is (hogy másokat már ne említsünk); Andrea Pirlo szintén a kontinenstorna kiemelkedő alakja volt, és „némiképp” hozzájárult a Juventus 49 bajnoki meccsen át tartó veretlenségi sorozatához; Zlatan Ibrahimovic káprázatos megmozdulások sokaságával jelentkezett; Radamel Falcao szintén színre vitt néhány attrakciót; Thiago Silva mind Milánóban, mind Párizsban a védőjáték magasiskoláját mutatta be…

Ahogyan, mondjuk, Jürgen Klopp is letett valamit Dortmundban az asztalra. Ám a FIFA hármasa az edzők körében: Vicente del Bosque, Pep Guardiola, José Mourinho. Az előbbi kettő megjelölése érthető, az utóbbié kevésbé. De ez már nem tartozik a hagyományos Ballon d’Orhoz.

Habár, fájdalom, más sem…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!