A FourFourTwo című brit futballmagazin magyar kiadása a futballtörténeti 8-1-gyel zárult holland–magyar vb-selejtező előtt közreadta, hogy – a lap elképzelése szerint – mit mond (a meccs után valóban leköszönő) Egervári Sándor szövetségi kapitány a taktikai értekezleten.
Íme, néhány rövid részlet a szövegből: „Nincs olyan rossz holland válogatott, amely ne verne meg titeket legalább négy góllal. Ezt ti is pontosan tudjátok. Rendes srácok vagytok, tényleg jó veletek dumálni, de futballozni nem tudtok, ez tény. Hollandia átmegy rajtunk, és mindenki életében új korszak kezdődik. (…) Akárhogy is fáj, ki kell tűznünk a fehér zászlót. Vége a dalnak. Ende. Finito. Konyec filma. The end. Doszvidányija.”
Azért az „Eight to One-t” a Four-FourTwo sem érezhette meg.
Nyolc-egyes vereséget ugyanis még soha nem szenvedett a magyar labdarúgó- válogatott. Legutóbb 1932-ben, az osztrák Wundermannschaft vendégeként kapott nyolcat (8-2), ezzel együtt az egyaránt legendás Mándi Gyulát, Lázár Gyulát, Cseh II Lászlót, Turay Józsefet vagy Toldi Gézát – engedelmükkel – nem hasonlítanám a jelenlegi társulat boldogtalan tagjaihoz. Hozzáteszem: nem elsősorban a szörnyen leszerepelt fiúk a felelősök azért, ami péntek este az amszterdami Arenában történt. Ők nem csupán a holland válogatott, hanem a futballpótló magyar futball áldozatai is. Ezeket a labdarúgókat így és ennyire készítették fel. Amikor megszülettek, szinte már determinálva volt, hogy nem lesz belőlük komoly futballista. S hagyjuk, hogy hol játszott külföldön Dzsudzsák vagy Hajnal… E kettős is éppen úgy „muzsikált” Hollandiában, mint a többi tizenkettő: sehogyan sem. A lényeg azonban az, hogy húsz-harminc esztendeje ömlik ránk Luftbóliában – azaz hazánkban – a hazugság, és kétévente kiderül, hogy a mellébeszéléssel mit lehet elérni. Semmit.
Mármint válogatott szinten következik be csak kétévente, hogy lenullázzák az amúgy is csupán virtuális magyar futballt. Ez évben például már júliusban megtörtént az összes magyar klubcsapat villámgyors kiselejtezése Európa hátsó udvarából. Sok mindent volt már, de ilyen még nem… Miként a nemzeti együttessel sem esett meg emberemlékezet óta, hogy számszerűleg is ekkora kudarcot valljon. De a 8-1 – mondom – korántsem csupán amszterdami végeredmény: egy hosszú folyamat újabb megrázó állomása.
Ha csak a hollandoknál maradunk: az utóbbi két évtizedben négynél kevesebbet egyszer sem kaptak tőlük hazánk fiai. Volt itt már 7-1 meg 6-1 is… Akkor jobban éreztük magunkat? Ugyan! S talán nem is az a legnagyobb szégyen, hogy ennyire versenyképtelen a magyar labdarúgás: ennél is arcpirítóbb, hogy két gyalázat között „ezerrel” megy a futball huszonegyedik századi, reménytelen magyar változatának a fényezése. Valamennyi NB I-es forduló után röpködnek az afféle jelzők, hogy „parádés”, „fantasztikus”, satöbbi, és a hamuka minden korábbinál elszántabb turbózása közben már-már erénnyé válik, ha valaki minél gátlástalanabbul lódít. A berkeken belül semmivel sincs szembenézés, mert bármiféle vizsgálódás felszínre hozná, hogy – az összes „púder” ellenére – a lehető legrosszabb irányba, az eddigi mélységeknél is mélyebb tartomány felé halad az újabban államilag is felkarolt magyar labdarúgás.
Amúgy a válogatott, amely jelenleg a negyedik helyen áll a vb-selejtezők D csoportjában, matematikailag még lehet második, és eljuthat a pótselejtezőre. Ennek az esélye ugyanannyi, amennyi a hollandiai győzelemnek volt. De sokan – vagy naivitásból, vagy éppen ellenkezőleg: szinte pofátlanul – ezt is feltételezték, illetve hangoztatni merték. Azoknak, akik megint hülyíteni igyekeztek, jobban kellene szégyellniük magukat, mint a „nyolc-egyes” játékosoknak. De ne aggódjon értük senki: lelkiismeret-furdalásuk még véletlenül sincs. Pedig főként nekik „köszönhető” az idült nihil.
A 8-1-nél is rosszabb hír, hogy a hajlam a félrevezetésre újabban nagyobb, mint a csapások negyedszázadának bármelyik időszakában. Amilyen nehezen heverjük ki az amszterdami sokkot, olyan kétséges a kilábalás.
Ha úgy tetszik (dehogyis tetszik!), ez még az amszterdaminál is savanyúbb narancs.
Mindig van lejjebb
„Marseille, Irapuato, Budapest: ennél nincs lejjebb!” – ezzel a mondattal jelent meg 1997. október 30-án a sportnapilap, szinte teljesen fekete címlappal. Nem csoda, a jugoszlávok elleni vb-pótselejtezőn elszenvedett 7-1-es vereség ugyanis valósággal sokkolta a közvéleményt.
A „magyar futball Mohácsainak” sorát persze korábbról, az 1954-es vb-döntőtől is indíthatjuk. A német futballtörténelem a „berni csoda” nevet adta az 1954. július 4-i világbajnoki döntőnek, amelyet az Aranycsapat kétgólos előnyből vesztett el az NSZK ellen (3-2). Ezzel Magyarország lett az első , amely két elbukott vb-döntőt is magáénak tudhatott (az elsőt az olaszok ellen, 1938-ban szedtük össze).
A hatvanas években a magyar focinak még volt hitele. Aztán jött 1969. december 3-a, és mindent megváltoztatott. Marseille-ben a nálunk akkoriban gyengébbnek számító csehszlovák válogatottat kellett volna legyőznünk ahhoz, hogy kijussunk a világbajnokságra. 4-1-re kaptunk ki, a vereség pedig főként azért fájt, mert semmilyen előjele nem volt, a csoportkörben hazai pályán 2-0-ra nyertünk, Prágában pedig 3-3-as döntetlent játszottunk. Sokak szerint ez volt az a pont, ahol az aranykorszak véget ért.
Irapuato említése a focirajongók körében a mai napig könnyeket fakaszt – 1986 tragédiája épp az, hogy az utolsó nagy sikerünk egyben az egyik legszégyenteljesebb vereségünk is. Ekkor vett részt utoljára a magyar válogatott világbajnokságon, amelyen az egyik (nem is annyira) titkos esélyeseként tekintettek ránk. És jött június 2-a. 6-0: ennyire vertek meg minket a szovjetek rögtön az első fordulóban. Magaslati levegő, elviselhetetlen hőség, mákos tészta, otthon hagyott Nyilasi – magyarázatokból utólag nem volt hiány, a Mezey György által vezetett válogatott teljesítménye azonban a mai napig megmagyarázhatatlan és fájdalmas.
2013. október 11-én a sor újabb taggal bővült. Az amszterdami 8-1-es zakóval, amely a magyar válogatott történetének legsúlyosabb veresége (két 7-0-val egyetemben). A nagy különbség az, hogy amíg a fentebbi mérkőzések idején, bár nem jött ki a lépés, azért vitathatatlanul a világ élvonalába tartoztunk. Most pedig… Ebben a vb-selejtező-sorozatban csak San Marino szenvedett nálunk nagyobb vereséget, még a szintén amatőr Máltát, Feröert vagy a csoportunkból Andorrát se alázták meg ennyire.
A pénteki meccs jelezte, sajnos az 1997-es krónikások által használt „ennél nincs lejjebb” kifejezés elhamarkodott volt. (D.-H. N.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
