Egy hete tartja izgalomban a futballvilágot, hogy vajon ki szerezte a valaha volt legtöbb gólt egy naptári évben. Pontosabban, az foglalkoztatja a labdarúgó-közvéleményt: lehet, hogy negyven hosszú esztendőn át semmit sem tudott? Mert amikor Lionel Messi, a Barcelona talizmánja bevágta idei nyolcvanhatodik gólját, Európában mindenki azt hitte: az argentin extraklasszis megdöntötte az NSZK-ban „a nemzet bombázójának” nevezett Gerd Müller 1972-ben elért, nyolcvanötös „világrekordját”.

Csakhogy a csúcs nem csúcs – közölte szárazon a FIFA, mert efféle rekordot a nemzetközi szövetség nem tart nyilván. A zürichi bejelentés az után történt, hogy Zambiából „óvás” érkezett, mivel – az afrikai kimutatás szerint – Godfrey Chitalu, a Kabwe Warriors egykori 76-szoros zambiai válogatottja 107 gólt ért el (szintén 1972-ben). Majd jelentkeztek a brazilok is: ők meg azzal álltak elő, hogy Zico, a Flamengo korábbi 72-szeres válogatott „fehér Peléje” nyolcvankilencszer köszönt be az ellenfeleknek 1979-ben. (A nemzetközi adatok szerint a labdaművész a riói állami és az országos brazil bajnokságban, valamint a válogatottban összesen hetven gólt ért el abban az évben. A Libertadores Kupában a Flamengo akkor nem szerepelt, és a Copa do Brasilt, továbbá a Rio–São Paulo tornát sem rendezték meg a hetvenes esztendők végén.)

Azért Müllerrel, Messivel, Zicóval jó eljátszani. Az 1993-ban a zambiai válogatott repülőgépével a tengerbe zuhanó – akkor már edzőként utazó – Chitalu kvalitásait nem ismerjük, de a másik háromét… Müller például negyven gólt ért el a Bundesliga 1971/72-es évadában; csaknem kétszer annyit, mint a német mesterlövészek listájának akkori második helyezettje, a gelsenkircheni Klaus Fischer (22). Igaz, a Bayern München is termelt szépen: 101-38-as gólkülönbséggel hódította el a bajnoki címet. Majd a BEK-ben 1972 őszén előbb 1-1, 6-0-lal ütötte ki a Galatasarayt, és 9-0, 4-0-lal az Omonia Nicosiát. A ciprusiak elleni tizenháromból Müller hetet vállalt magára… A válogatottban pedig négyből négyet szerzett a müncheni Olimpiai stadion avatóján, az NSZK–Szovjetunió meccsen (4-1), Düsseldorfban ötből néggyel szomorította el a svájciakat (5-1), az Európa-bajnokság négyes döntőjében pedig duplázott a belgákkal szemben (2-1), és háromból kettőt lőtt a kontinenstorna csúcstalálkozóján is (szintén Münchenben) „megrakott” szovjet válogatottnak (3-0).

Negyven évvel később Messi sem pihent. A Barcelona ugyan sem a spanyol bajnoki címet, sem a BL-trófeát nem nyerte el 2012-ben, de a La Liga ezüstérmeseként 114-29-es gólkülönbséget produkált, és megannyi nagyságának legnagyobbja éppen félszázzal lett gólkirály. A Valenciát (5-1) és az Espanyolt (4-0) egyaránt néggyel lepte meg, és hatszor ért el mesterhármast. A válogatottban ugyancsak hármat „küldött” Svájcnak (3-1), valamint Brazíliának (4-3) – kihasználva, hogy az azóta menesztett Menezes kapitány nemhogy a nemzeti együttesben, de még a brazil első ligában sem látott újoncokat szerepeltetett a védelem közepén az olimpia jegyében –, aztán háromból kettővel púpozta ki az uruguayiak hálóját (3-0). Messi ráadásul annyival több Müllernél, hogy briliáns szólók seregével kápráztatja el a nézőket – efféle szlalomokat a nagy Gerdtől nem lehetett látni, az viszont súlyos félreértés, hogy a német center „csak” érkezni tudott –, de akkor mit mondjunk Zicóról, aki nem is csatárként, hanem irányító középpályásként szerzett egy évben legalább hetvenet?

A lényeg: jó, hogy volt Müller, Zico, és jó, hogy van Messi.

Az ember pedig eltűnődik, hogy ha ők hárman egy időben és egy csapatban játszanak, akkor…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!