Szolidan javaslom mindenkinek, hogy még véletlenül se üljön fel a Magyar Labdarúgó-szövetség újabb kamureformjának.
A műmásítás már csak abból is következik, hogy két hónappal a következő évad kezdete előtt fogalma sincs arról senkinek, vajon hány csapatos lesz az NB I. Jobb helyeken a versenyrendszert hosszú esztendőkre kőbe vésik, nálunk viszont az elöljáróság is éppen annyira jól teljesít, akár a futball (meg egész Magyarország). Bár helyesebb azt mondani: olyan a labdarúgás (is), amilyen a vezetés.
Csányi Sándor takarékfutball-vezér a múlt hét közepén sajtótájékoztatót tartott, és úgy próbált feltűnni az értekezleten, mintha ő és a szövetség a sportág nagy hazai megújítója lenne. Csak hát a bankár már öt éve MLSZ-elnök, és ez idő alatt minden korábbi negatív rekordot sikerült alulmúlni – egyebek közt – a hollandiai 1-8-cal, az európai kupaselejtezők júliusi–augusztusi befejezésével, a korosztályos csapatok sorozatos megszégyenülésével, az itt is, ott is bűncselekmények gyanújába keveredő klubvezetéssel. Pillanatnyilag két olyan „első osztályú” tulajdonos van, aki vagy előzetes letartóztatásban, vagy házi őrizetben tengeti nemrégiben még kellemesebb napjait. Ám a nagy átalakító szerepében tetszelgő szövetség szempontjából ennél is kínosabb, hogy egyikük hosszú évekig az MLSZ elnökségében ült az elhivatott transzformerek mellett.
Ilyen helyzetben azonban már el kell engedni a kezet, és a vezérkar hirtelen rákapott a licencadó bizottság öt klubot is elmarasztaló-kizáró elsőfokú határozatára. Azért mondom, hogy hirtelen, mert ha csak az utóbbi öt esztendőben komolyan veszik a jogosítványok kibocsátását, akkor évadonként megannyi körmérkőzést kellett volna játszaniuk az elenyésző létszámú mezőny tagjainak… Most lehet, hogy csökkenés lesz; lehet, hogy nem.
Ami fix: a nívó már nem süllyedhet tovább.
A szöveges színvonal sem. A legújabb „púder” szerint a fejlődés legnagyobb gátjai közé tartozik, hogy a légiósok miatt a magyar fiatalok nem tudnak érvényesülni. A szomorú valóság viszont az: a nem kis túlzással akadémiáknak nevezett „műhelyek” még alkalmanként sem képesek kinevelni nemzetközi kvalitású labdarúgót. Ha lennének ilyen játékosok, akkor nyilván mindegyiküket beállítanák a legalább önmaguk ellenségeinek nem mondható edzők, csak hát az ibolyaszerény képességű külföldiek is jobbak náluk. Ebben adminisztratív módszerekkel aligha lesz változás.
A „lé” ellenben csurran-cseppen: valószínű, hogy a szerencsejátékból egyenként évi több százmillió forintnyi újabb támogatást kap valamennyi klub. Már a televíziós szerződéssel is magasan túlértékelték a nem létező magyar futballt; most itt az újabb állami ajándék a semmiért. Amíg a mostani rezsim van hatalmon, a labdarúgásban is lehet dőzsölni (persze korántsem az eredményekben); érthető, ha a szabadlábon lévő tulajdonosok egyike nyilvánosan kiállt a magyar „Oranje” mellett. A pénz ugyan nemzetközi szinten majdnem olyan jelentéktelen, amilyen a magyar labdarúgás, de hoz, amennyit hoz a dohánymutyi…
A pályán meg marad a balszerencsejáték.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
