S ő maga az ember.

Mert a méltán népszerű „Csikar” ragyogó futballista volt, de emberként még annál is jobban kiragyogott mindig, mint a csatárötös jobbszélén. Hogy tudjuk, micsoda játékost tisztelhetünk a móravárosi Cserepes sortól az MTK, a nemzeti együttes és az Európa-válogatott csatársoráig jutó kiválóságban, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy Sándor tekinthető a magyar Garrinchának. Egy balesetet követő operáció nyomán az egyik lába több centivel rövidebb lett, mint a másik – a brazil ideál hasonló rendellenességgel született –, de ezt még véletlenül sem lehetett észrevenni, Csikar a legnagyszerűbb balbekkeket is megbolondította. Akárcsak a kapusokat. Az úgynevezett Sándor-szögből szerzett góljainak se szeri, se száma nem volt: levitte a labdát csaknem az alapvonalig, középre nézett, majd a beadásra számító és kilépő kapuvédő mögött a „rövid” sarokba lőtt.

Már erről az egyetlen trükkjéről novellát írhatott volna Déry Tibor, Márai Sándor vagy Ernest Hemingway. Sándor Károly három kedvenc szerzője. E trióról Csikar irodalomtörténeti előadásokat tarthatna, úgy ismeri a munkásságukat, és Markó Károly festményeit is nyugodtan elemezhetné képzőművészeti bemutatók alkalmával.

Ahhoz képest, hogy hat elemije van, kiváltképp bámulatos ez a rendkívüli műveltség. Csikar autodidakta módon képezte magát, pontosabban mind nagyobb örömöt lelt a különböző alkotásokban, hogy évtizedek múltán már betéve tudja a zsenik oeuvre-jét. Polcai tele vannak könyvekkel, falai képekkel. S otthon volt az Operaházban, ahova minden egyes premierre meghívta Székely Mihály, meg a Fészek Klubban, ahol Latabár Kálmán-formátumú, legendás színészek avatták a barátjukká. Az tehát egyoldalú megközelítés, hogy Csikar életművész volt – hiszen a Fészekben kártyázott is, és valamikor lóversenyt sem sokat rendeztek nélküle –, mert abból a csóró srácból, aki első, az MTK játékosaival elköltött ebédje alkalmával először látott kést meg villát, tiszteletre méltó, finom és bölcs ember vált.

S akkor még nem beszéltem legnagyszerűbb vonásáról, a hallatlan jóindulatáról. E jósága kamatozott: nem tudok olyasvalakiről, aki Csikart ne szeretné. Hallgatni őt élmény, már csak azért is, mert a humora ellenállhatatlan. Bemondásai a Nóti, Vadnai kettős legmulattatóbb poénjaival vetekednek; hogy számtalan elhíresült szövegéből csak egyet említsek: „Előbb nő fel tíz atomfizikus, mint két olyan labdarúgó, mint Bozsik és Puskás.” De nem állom meg, mondok még egyet. Amikor harminchat évesen, fénykorában abbahagyta a futballt… Itt megállok kicsit, mert ezt meg kell magyarázni. Sándor 1964-ben mondott búcsút az aktív labdarúgásnak, s abban az évben a válogatottal az Eb négyes döntőjébe jutott, az MTK-val pedig KEK-finalista volt, míg egy esztendővel korábban szerepelt – Mészöly Kálmánnal együtt – a kontinens All Star-csapatában. (Az a garnitúra 7-2-re verte Belgrádban Jugoszlávia együttesét.) Szóval, amikor elköszönt, azt mondta, soha többé nem rúg labdába. Évtizedekkel később egy interjúra elvittem egy labdát a Béke Szállóba, és arra kértem, most az egyszer rúgjon bele. A válasza ez volt: „Hagyjon engem a békében!”

Ha Sebes Gusztáv valamivel többre tartja, akkor minden bizonnyal ő lenne a legtöbbszörös magyar válogatott futballista; állandó szobatársát, a nemzeti együttesben 101-szer szereplő Bozsik Józsefet is lehagyta volna. Így is csak rajta múlt, hogy nem lett Puskás Ferenc klubtársa a Real Madridban. (Maga a nagy Santiago Bernabeu hívta a királyi klubhoz.) Maradt tehát a magyar jobbszélsők jobbszélsője, aki ifjú korában azt felelte Gallowich Tibornak, amikor a szövetségi kapitány megkérdezte tőle, ki a legjobb magyar szélsőjátékos: először Sándor, másodszor Sándor, harmadszor Sándor.

Hajlok rá, hogy ha tőlem érdeklődnek, kire tekintek a legnagyobb csodálattal, azt feleljem: először Sándorra, másodszor Sándorra, harmadszor Sándorra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!