Most már semmi kétség felőle: az utóbbi ötvenhat esztendő legjobb magyar labdarúgó-válogatottja a jelenlegi együttes. Mostanáig ugyanis egyetlenegyszer sem sikerült ismételnie a sportújságírók év végi szavazásán; ez már csak azért sem történhetett meg, mert a 2015-ös, 2016-os duplázásig mindösszesen kétszer jutott Az év csapata büszke címhez a futball felnőtt nemzeti gárdája.
Pontosabban, még kétszer sem. Mert 1964-ben a labdarúgók nyertek ugyan, de nem ám az A válogatott, amely – szégyenszemre – csak harmadik helyezést ért el az Európa-bajnokságon úgy, hogy az elődöntőben nem átallott kétszer negyedórás hosszabbítás után 2-1-re kikapni a spanyoloktól a madridi Bernabeu stadionban.
A díjat az olimpiai bajnokcsapat kapta, függetlenül attól, hogy az ötkarikás futballtorna mezőnyének erőssége nem is hasonlított az Eb-éhez, hiszen a hatvannégyes tokiói találkozón is azok az ál- vagy igazi amatőrök léphettek pályára, akik előzőleg egyetlen vb-meccsen sem szerepeltek.
A műamatőrök a keleti blokk országaiból kerültek ki, ezért fordulhatott elő Tokióban, hogy a legjobb nyolc között öt szocialista ország – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország, NDK, Románia – labdarúgói sorakoztak olyan egzotikus országok legjobbjai mellett, mint az Egyesült Arab Köztársaság, Ghána és Japán. (Hivatalosan az egyesült német csapat futballozott Japánban, de a gárda a nyugatiaknál jóval szerényebben jegyzett keletnémet játékosokból állt.) A döntőt aztán a magyar és a csehszlovák B csapat vívta, mivel a világbajnokságon bevetettekre a finalisták egyike sem számíthatott, viszont nyugodtan kalkulálhatott azzal, hogy a futball további hagyományos nemzetei – a hivatásosokat kizáró szabály miatt – gyakorlatilag negligálják a tornát.
Az argentinok, a brazilok és az olaszok felléptek ugyan a Távol-Keleten, de már a csoportmeccsek után elbúcsúztak; képzelhetik, milyen nívót képviselő társulatokkal…
Visszatérve a magyar választáshoz: 2015-ig csak egyetlen alkalommal állhatott a képzeletbeli dobogó tetejére az A válogatott, mégpedig 1985-ben, amikor helyet foglalt magának a második mexikói világbajnokságon. Az 1958-tól zajló szavazás második esztendejében még úgy sem került az élre a címeres mezes garnitúra, hogy a France Football európai ranglistáját szólóban vezette (jelzem, hatvannégyben megosztott első volt az „aranylabdás” francia lapnál az Európa-bajnok spanyolokkal); és – egyebek közt – azzal sem tudta a topra verekedni magát, hogy 1966-ban minden idők legragyogóbb vb-produkcióinak egyikével 3-1-re legyőzte az előző két világbajnokság győztesét, a globális tornán 1954 óta veretlen brazilokat. Ezek után nem csoda, ha az 1972-es Európa-bajnokság negyedik helye sem lágyította meg a voksolók szívét…
A modern idők Eb-létszámemelésének köszönhető pótselejtező, majd a kontinenstorna legjobb tizenhat csapata közé jutás persze egészen más tészta. Aki eddig azt gondolta, hogy akadtak összehasonlíthatatlanul szebb évtizedei is a magyar labdarúgásnak, az jobban teszi, ha felülvizsgálja sekélyes értékrendjét. Eljött az aranykor, nem is lehet vitás.
Ahogyan a hivatalos propaganda nyomja: Magyarország erősödik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!