Százötven éves az angol szövetség, 142 esztendős az FA-kupa
Az Angol Labdarúgó Szövetség a százötvenedik, az FA Kupa a száznegyvenkettedik esztendejébe lépett. A legrégebbi futball klubtorna első mérkőzéseit 1871. november 11-én tartották, első döntőjét pedig 1872. március 16-án vívták a londoni Kennington Oval krikettpályán. Morton Betts góljával a Wanderers nyert a Royal Engineers ellen (1-0), de a meccs után nem sokan mesélték otthon, hogy micsoda másfél óra volt, mert a találkozót mindössze kétezren tekintették meg. Majd harminc évvel később, a huszadik század első esztendejében már 114 815 néző gyűlt egybe a Crystal Palace sporttelepén, hogy megnézze a Tottenham– Sheffield United döntőt. E hatalmas tömegnek csak az ötöde (20 470) fért be a boltoni Burnden Parkba, ahol a londoni 2-2 után megismételték a mérkőzést. A Tottenham 3-1-re győzött, és elnyerte a második kupát, mert az eredetit 1895-ben Birminghamben ellopták. A Bradford 1911-ben már a harmadik trófeát hódította el, mivel a második serleget az FA nagyra becsülése jeléül odaajándékozta Lord Arthur Kinnairdnek, aki a hőskorban kilenc kupadöntőn szerepelt, és ötször nyert is (háromszor a Wanderers, kétszer az Old Etonians játékosaként).
Utóbb az angol szövetség elnökévé választották, és harminchárom éven át addig volt hivatalban, amíg meg nem rendezték az első FA Kupa-döntőt az 1923- ban átadott Wembley stadionban. A két finalista a Bolton és a West Ham volt, de tartani kellett attól, hogy a boltoniak nem érkeznek meg, mivel az aréna környékén 100 ezer ember gátolta a haladást, miközben odabenn már 200 ezren tolongtak. A tömeg elárasztotta a pázsitot is, és a vészjósló helyzetet egy londoni rendőr, George Scorey mentette meg, aki Billie nevű lovával utat tört magának a tumultusban, hogy szép lassan kiterelte a majálisozókat az oldalvonalon kívülre. A találkozót azóta is Fehér Ló-döntőként emlegetik, azaz nem a Wembley avatása maradt a legemlékezetesebb fejlemény. Igaz, Boltonban a paripát is hagyják: ott kilencven éve az a lényeg, hogy a boltoni születésű David Jack, valamint a skót Jack Smith góljával 2-0-ra megnyerte a legelső győztessel nem azonos Wanderers.
A leghősiesebb történet azonban a Manchester Unitedé, melynek futballistái nagyrészt odavesztek Münchennél, az 1958. februári légi katasztrófában. Ennek ellenére az FA Kupa döntőjébe jutott a csapat, sőt tartalékaival a legjobb négy között 5-3-ra verte az Arsenal-pályán a Fulhamet. Alex Dawson mesterhármast ért el; az aberdeeni illetőségű csatár akkor tizennyolc éves volt. A döntőt a napvilágot Boltonban meglátó, és a Wanderersben 452 bajnoki mérkőzést játszó Nat Lofthouse duplájával megint a Bolton nyerte 2-0-ra, de győztesnek tekintették az MU-t is, hiszen tizenegyében csupán négy túlélő volt: Harry Gregg kapus, valamint Bill Foulkes, Dennis Viollet és Bobby Charlton. Öt évvel korábban az évszázad mérkőzésének esztendejében rendezték minden idők legizgalmasabb döntőinek egyikét. A Bolton ismét finalista volt, és Lofthouse, Bobby Langton, valamint Eric Bell góljával 3-1-re elhúzott. Noha a 6-3-on is játszó Stan Mortensen a második félidő közepén szépített, ekkor már a második góljánál tartott, a lefújáshoz közeledve senki sem gondolt a fordításra. Ám a 89. percben Mortensen triplázott, a 90.-ben pedig Stanley Matthews érzéssel hátrapasszolt Bill Perryhez, aki menthetetlenül a hálóba lőtt (4-3). Ezt a meccset úgy kellene felidézni, mint a Perry-, de még inkább a Mortensen-döntőt, ám hatvan éve „Matthews fináléként” tartják nyilván. Képzelhetik, a nagy jobbszélsőnek miként kellett futballoznia, ha még társa mesterhármasa sem számított az elnevezésnél! Matthews egyébként siheder korú, alig harmincnyolc esztendős volt akkor, és még tizenkét éven át játszott az első osztályban: már betöltötte az ötvenediket is, amikor a Stoke City csapatában utoljára pályára lépett.
Efféle örökifja aligha lesz még egy az angol futballnak. Illetve: dehogynem. A szigetországot a hétvégén is megmozgató FA Kupa éppen, hogy az…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!