Hamarosan hat esztendeje, hogy Csányi Sándor MLSZ-elnök a Magyar Labdarúgás Fóruma elnevezésű rendezvényen meghirdette a következő évtized nagyívű programját. A vakmerő célok közül kettő valósult meg: a válogatott bekerült a világranglista harminc legjobb csapata közé – jelenleg a 26. helyen jegyzik –, és a nemzeti tizenegy mérkőzéseinek nézőátlaga közelít a 2018-ra tervezett 25 ezer felé. Abban az évben azt nem fogja elérni, de leginkább azért nem, mert Magyarországon nincs – és a Puskás Ferenc stadion újbóli felépítéséig nem is lesz – 22 ezresnél nagyobb befogadóképességű aréna.
A válogatottal kapcsolatban további (fél) siker, hogy az előirányzat szerint „a 2020-ig lezajló három Eb és két vb közül legalább kettőn részt kell venni”. Mint tudjuk, a 2012-es Európa- és a 2014-es világbajnokságot változatlanul magyar szereplés nélkül rendezték, sőt az utóbbit megelőző selejtezők végén minden idők legnagyobb vereségeinek egyikét szenvedték el honfitársaink a hollandoktól; azzal a 8-1-es csapással csak egy 1908-as, egy 1912-es, valamint egy 1941-es 0-7 „konkurál” (a győztesek: az első két alkalommal Anglia, míg harmadszorra az akkoriban szövetséges náci Németország együttese). A futballtörténelem első huszonnégy csapatos Eb-jén viszont már megmutathatta magát a magyar válogatott, de a 2016-os megjelenéshez még legalább egy felszínre törésnek társulnia kell. A most futó vb-selejtezők nem kecsegtetnek átütő diadallal, a 2020-as Európa-bajnokság kapcsán pedig számolni érdemes azzal, hogy az elsőként kiemelt csapat feltehetően nem lesz utolsó a selejtezőcsoportban, ahogyan az 2015-ben a görögökkel történt.
Ám eddig inkább a pozitív oldalról beszéltünk, az ellenkező aspektus viszont olyannyira negatív, hogy egyenesen abszurdba hajlik.
A Csányi-tételek egyike például az volt: 2014-ben hatezres, majd 2020-ban már tízezres átlagnézőszámmal büszkélkedhet az NB I. Ehhez képest sötét mosolyra késztető, hogy az előző négy évadban 2762, 2969, 2640 és 2633 volt a látogatottsági középérték, míg az idei őszi szezonban meccsenként már csak 2543 szurkolót regisztráltak. (Ráadásul a klubok egy részénél röhögnek e számokon, mert a mérkőzések jegybevétele köszönő viszonyban sincs a kozmetikázott adatokkal.)
Hasonlóképpen tragikomikus hatású az a 2011-ben komolynak szánt előrejelzés, mely szerint „a 2012–2014-es időszakban évente egy klubcsapatnak a főtáblán kell szerepelnie a nemzetközi kupákban, 2015-től már kettőnek, ebből egyiknek a tavaszi folytatást is meg kell érnie”. E szivárványos vágyálomból annyi valósult meg, hogy 2012-ben a Videoton az Európa Liga csoportkörébe került, ám a tavasszal már nem játszott, hiszen a magyar klubok számára korántsem a kikeleti, hanem kizárólag a nyári idény létezik. Mármint a keserves nyári előszezon, melynek során az NB I minden „európai” résztvevőjét rendre kiselejtezik egyhamar.
Ugyanilyen bizarr eredmény kíséri azt a szintén ábrándos követelményt, hogy „az utánpótlás- válogatottak a nemzetközi események felén ott legyenek, négyévente dobogós helyezést érjenek el”. Még akkor is sorra a pofonok völgyébe kerültek a fiatalok, amikor az MLSZ hazai rendezéssel próbálkozott: 2014-ben például 6-1-re nyertek a portugálok Felcsúton, az U19-esek felejthetetlen Eb-tornáján. Ha honfitársaink nem adták is egymáshoz a labdát, az arcpirításhoz tökéletesen passzolt az Index című hírportálon az idő tájt közzétett értékelés: „A belga Double Pass cég jelentéséből kiderült, a magyar labdarúgás utánpótlása alkalmatlan az eredményes működésre.”
A megvalósulás útján van ellenben, hogy „2020-ig 238 milliárd forint kerül a magyar labdarúgásba; ebből 106,46 milliárd költségvetési támogatás 2011 és 2014 között a stadionok fejlesztésére, építésére és üzemeltetésére”.
Másra, mint állami pénzre, nem lehet számítani, mert – ahogyan George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa említette – „Magyarországon igazi szponzorok nincsenek is, csak olyanok vannak, amelyeket csapatok mellé rendelnek valahogyan”.
Ami a magyar futballt illeti, a szilveszterhez nem kell kabarét írni; nem egy tekintetben maga a sportág szüli a bohózatot. S – hiszik vagy sem – azt még tetézni is lehet. Egy bulvárlap odáig ment az idén, hogy minden idők magyar labdarúgó-válogatottjainak rangsorában a 8. helyre tette a 2016-os Európa-bajnokságon szereplő csapatot, és csak a 10.-re a valaha volt legeredményesebb magyar Eb-alakulatot, az 1964-ben bronzérmes garnitúrát. Abban olyan klasszisok futballoztak, mint Mátrai, Novák, Mészöly, Sipos, Sárosi, Ihász, Bene, Varga Zoltán, Albert, Tichy, Farkas, miközben Sándor „Csikar” és Göröcs sérülés miatt hiányzott a négyes döntőről.
Miheztartás végett: Novák, Mészöly, Sándor, Bene, Albert és Farkas világ-, illetve Európa-válogatott is volt…
Számít?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!