Látványos áttérés logikus következménye a német BL-döntő.
„Abszolút klasszis” – így jellemezték a német válogatott teljesítményét 2010 júliusában, Fokvárosban, miután a vb-negyeddöntőben a Nationalelf (a cserékkel együtt: Nationalvierzehn) 4-0-ra legyőzte Argentína együttesét. Az eredmény is ragyogó volt, a játék még inkább. A harmadik gól előtt Bastian Schweinsteiger olyan alakítást nyújtott, akár a legnagyobb virtuózok, és az egész német csapat úgy futballozott, hogy „folyt a labda” a dél-afrikai pályán. A gálaműsor arra a show-ra emlékeztetett, amelyet a „totális futball” holland válogatottja produkált az 1974-es világbajnokságon, Gelsenkirchenben az argentinok ellen (ugyancsak 4-0). Akkor egyébként olyan labdaművészek szerepeltek a házigazda – és a döntőben a Cruyff vezérelte narancssárgákat is legyőző – (nyugat)német együttesben, mint Franz Beckenbauer, vagy Wolfgang Overath.
A 2006-ban beiktatott Joachim Löw szövetségi kapitány tizennégy esztendős volt harminckilenc évvel ezelőtt, és feltehetően nagy hatást tettek rá a „Császár” és társainak mutatványai. Ami biztos: a szakvezető arra törekedett, hogy csapata szó szerint játssza a futballt, miközben egyáltalán nem óhajtott megszabadulni a németek hagyományos erősségeitől, a kiváló kondíciótól meg a hallatlan küzdőszellemtől. Ám úgy látta: a 2000-es és a 2004-es Európa-bajnokság súlyos német kudarca – a gárda e kontinenstalálkozók egyikén sem jutott tovább csoportjából, sőt egyetlen mérkőzést sem nyert – rávilágított arra, hogy az erő és az akarat a továbblépéshez kevés. Löw még csak Jürgen Klinsmann szövetségi kapitány asszisztense volt 2006-ban, de már nem kis szerepet játszott abban, hogy a szintén hazai tájakon rendezett vb végén mámoros németek tízezrei köszöntötték a bronzérmes garnitúrát a Brandenburgi kapunál.
Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy harmadik helyezett német csapatot ünnepeljenek.
De már megmutatkoztak a jelei annak az üdítő változásnak, amely Löw hivatalba lépésével végképp bekövetkezett. Azon persze lehet tűnődni, hogy Németország az igazi labdarúgással nyert-e vagy sem, hiszen az utóbbi évtizedek szokatlan sorozatával nem tudott szakítani: világbajnokságon 1990, Eb-n 1996 óta nem hódította el az aranyérmet. Viszont meghódította a szurkolók szívét. Újabban mindenki szeretettel és messzemenő elismeréssel beszél a németek akció-, egyúttal fantáziagazdag támadójátékáról, amely a Bundesligában immár szinte állandó telt házakat vonz, mert a német klubfutballban is teljességgel teret nyert az „irány a látványos, szórakoztató játék!” örömteli szellemisége.
Ma nincs ember, aki vitatná a Bayern München helyét Európa legjobbjai között, és a Dortmund értékelésekor sem abból indulnak ki a szakértők meg a drukkerek, hogy micsoda mázlija volt a csapatnak a Malaga elleni negyeddöntő visszavágóján (1-2-ről az utolsó percekben 3-2). E helyett az a megállapítás járja: bár lehet, hogy kivételes alkalom volt a londoni Wembleyben rendezett „német” BL-döntő, a kontinens első számú klubtornájának csúcstalálkozóján korábban soha elő nem forduló párosítás az új német labdarúgó-filozófia egyenes következménye. Ne feledjük: az előző tizenegy évben nem akadt német nyertes a Bajnokok Ligájában sem.
Most viszont átvitt értelemben és valóságosan is a futballrendszerváltó Németország a győztes.
Európai csúcsok Londonban
1963: Milan–Benfica 2-1. Olasz csapat addig nem nyert Bajnokcsapatok Európa-kupáját, a Benfica viszont az előző két évad győztese volt. Ám Eusebio góljára az 1958-ban világbajnok brazil Altafini kettővel válaszolt. Őt amúgy is kedvelték Itáliában, hiszen korábban Mazzola néven játszott. Hát még hogy imádták Milánóban a londoni dupla után!
1968: Manchester United–Benfica 4-1. 92 225 néző ünnepelte az első angol BEK-diadalt, amelyet – a rendes játékidőben elért 1-1 után – a hosszabbításban vívott ki Best, Kidd és Bobby Charlton góljával az MU. Nem a Benfica pályája volt a Wembley…
1971: Ajax–Panathinaikosz 2-0. Puskás Ferenc – edzőként – mindenki ámulatára vezette a döntőbe a görög csapatot, de Londonban elmaradt a csoda, és megkezdődött a nagy Ajax-korszak. Ez a siker volt a hármas amszterdami széria első darabja…
1978: Liverpool–FC Bruges 1-0. Ezúttal 92 500-an tapsoltak az angol győztesnek: a Wembley közönségét Dalglish gólja tette boldoggá. Kű Lajos szomorú volt is meg nem is: az 1977-ben „dobbantó” középpályás BEK-döntőben szerepelt, de nem nyert…
1992: Barcelona–Sampdoria 1-0. Először hódította el a BEK-et a Barcelona: Johan Cruyff trénerként is a csúcsra jutott. Ronald Koemannak a 111. percben a hálóba küldött szabadrúgása döntött. Ezt nevezték a katalánok „száztizenegyesnek”…
2011: Barcelona–Manchester United 3-1. Kassai volt a játékvezető, Messi a főszereplő. Az angol pálya, az új Wembley előnye kevés volt az 1992-ben játékosként győztes Pep Guardiola edző bámulatos „Barcája” ellen…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!