Akkor most megint várunk a csodára. Sőt: a csodák csodájára. Mert a magyar labdarúgó-válogatottnak nem elég nyernie pénteken Amszterdamban: a pótselejtezőket is sikerrel kellene megvívnia, hogy ott lehessen Brazíliában, a jövő évi világbajnokságon.
Márpedig a rájátszásos szakaszban kiemelés alapján párosítják a résztvevőket, és a magyar csapat nyilvánvalóan nem kerül a kedvezményezettek közé.
Bár már ezen búsonghatnánk…
Ám előbb muszáj felülmúlni a hollandokat. Még a döntetlen sem jó, pedig egy amszterdami „iksz” igazán tisztes eredmény volna. Ezúttal azonban nem érne semmit, mert pontok vesztése esetén elúszik a vb-kvalifikációs csoport második helye. Csak hát a tulipános ország válogatottjával szemben 1984 ősze, a 2-1-es rotterdami diadal óta nem sikerült még csak döntetlent sem produkálni. Nyolc meccsen éppen nyolcszor kaptak ki honfitársaink, akik az 1997-es eindhoveni 1-7-től kezdve négynél kevesebb góllal egyetlenegyszer sem úszták meg a „narancssárga” próbát.
Amúgy pedig a hollandok 1985-ös megelőzését követő mexikói szerepléstől fogva magyar csapat nem járt a világbajnokságon.
További kegyetlen realitás, hogy a képességek tekintetében a jelenlegi holland együttes kategóriákkal jobb hazánk ismét „sorsdöntő” mérkőzésre készülő fiainál. A sebességi különbség a legnagyobb, de technikailag sem említhető egy lapon a két garnitúra. Arról nem beszélve, hogy „ott” jó néhány világklasszis sorakozik, „itt” még a nemzetközi átlagnak megfelelő kvalitású játékos is alig akad. Ha a két alakulatot posztonként összevetjük, akkor csupán Bogdán kapus és Dzsudzsák esetében vetődhet fel egyáltalán, hogy a magyar labdarúgó pariban van vetélytársával. (Dzsudzsák éppen Hollandiában élte pályafutása legjobb napjait, miután – gyorsasága és kétlábas rúgótechnikája folytán – tökéletesen megfelelt neki az Eindhoven két szélsős szisztémája, már azon túl, hogy kiváló társakkal futballozhatott együtt.)
Nem csekély dilemmát kelt az is, hogy milyen taktikával futballozzék Amszterdamban a magyar válogatott. Mivel a továbbjutás szempontjából kizárólag a győzelem lenne jó, meg kellene próbálni offenzívan játszani, úgy viszont védőinkre reménytelen futóversenyek várnának. Ha viszont a saját térfelére húzódik az együttes, eleve kódolja a holland fölényt, melynek kimenetele – nagy valószínűséggel – nem lehet más, mint narancssárga gól. Azaz: nyíltan játszani roppant rizikós, bekkelni pedig még annál is kockázatosabb.
A valóság ismeretében lelkileg arra is fel kell készülni, hogy nem sikerül megtartani a pótselejtezős helyezést. Ám akkor sem érdemes dramatizálni a helyzetet, hiszen az nem romolhat: több mint negyedszázada úgy rossz, ahogyan van. Hollandia egyébiránt 44 évig várt arra, hogy csapata tényező legyen a világbajnokságon. Noha már 1934-ben és 1938-ban is szerepelt a vb-n, mindkét alkalommal az első „kanyarban” elbukott. (Értsd: egyetlen mérkőzést játszott, s a svájciaktól Milánóban, illetve a csehszlovákoktól Le Havre-ban elszenvedett vereség után már utazhatott is haza.) Aztán 36 esztendős vb-szünetet böjtölt ki, mígnem 1974-ben (majd 1978- ban is) döntőt vívott. Addig a magyar válogatott kenterben verte. Honfitársaink legalább fél évszázadon át tartoztak a földkerekség labdarúgásának legjobbjai közé; a hetvenes évektől kezdve aztán megkezdődött az alászállás. Viszont 1986 óta „csak” huszonhét esztendős a magyar vb-pauza: még mindig jobban állunk, mint a hollandok hajdanán.
Nem igaz?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!