Nem a kapitánykérdés az igazi dilemma: ha Pintér menne is, a megannyi gond maradna.

 
Már az északírek ellen elhasaltunk. Mi lesz októberben a románok ellen?

Még csak egy mérkőzést játszott a legújabb Eb-selejtező sorozatban a magyar válogatott, és már arról polemizál a mind szűkebb hazai futball-közvélemény, hogy maradjon- e vagy menjen a szövetségi kapitány. Amennyiben az MLSZ ad magára, úgy továbbra is Pintér Attila lesz a szakvezető, mert az bármely szövetség hitelét kikezdené, ha egyetlen tétmeccs után kidobná a kiválasztott trénert.

A dilemma abból fakad, hogy az északírek győztek Budapesten.

De hát ez a legkisebb probléma.

Elvégre a világranglista vendégként négy évig nyeretlen kilencvenötödik helyezettjének Üllői úti sikere csupán egy hosszú folyamat újabb állomása. Hiába a magyar futball köreinek évtizedek óta hallható-olvasható diadaljelentései – melyek ma a „közszolgálati” televízióban hangosabbak, mint korábban bármikor, részint politikai megfontolásokból, részint a soha nem látott mennyiségű (de minden korábbinál borzalmasabb minőségű) NB I-es találkozók évi három és fél milliárd forintos közvetítési jogának igazolása miatt –, a hazai labdarúgás tényszerűen süllyed mind lejjebb és lejjebb. Tavaly fordult elő először, hogy már júliusban elbúcsúzott az összes magyar résztvevő – nem a nemzetközi kupáktól, csak azok szerény színvonalú felvezetésétől –, és az idén is csupán augusztusig tartott ki a Duna-korzó tempóját idéző lendület. A korosztályos válogatottak egyike Kispesten kapott ki a megelőző két esztendőben egyetlen meccset sem nyerő albán fiatalok együttesétől, a másik 6-1-es vereséget szenvedett a portugáloktól a modern kori magyar futball „szentélyében”, Felcsúton. (Az egyik U 9, a másik U21, bár valójában az is egy híján húsz.) Magyar futballistát lassanként már tévedésből sem szerződtetnek komoly európai bajnokságokba, az NB I nézőszáma stagnál, ezekre a „produkciókra” átlagban háromezren sem kíváncsiak. Ennyi helyszíni szurkolóért professzionális – pontosabban csak annak nevezett – labdarúgást fölösleges fenn- és képtelenség eltartani, hiszen a jegybevétel minimális, a futballhoz kapcsolódó kereskedelmi termékek el (nem) adása meg keserű mosolyt fakaszt, elvégre hol az a szülő, aki el akarja szomorítani gyermekét a névtelenek mezével?

Pintér – és bármely esetleges utóda – csak azzal a kopottas készlettel gazdálkodhat, amely a legalsó polcon van. Másképpen: mindegy, ki a kapitány, ezzel a keresetlen kollekcióval nem juthat semmire. Eb-n legutóbb 42 éve szerepelt a válogatott, úgyhogy odáig már vissza sem megyek. Maradjunk az utolsó vb-szereplésnél (annak is 28 esztendeje), helyesebben annál, hogy azóta dirigálta már a válogatottat Komora Imre, Verebes József, Garami József, Bálint László, Mezey György, Bicskei Bertalan, Mészöly Kálmán, Glázer Róbert, Jenei Imre, Puskás Ferenc, Csank János, Gellei Imre, Lothar Matthäus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman, Egervári Sándor, Csábi József (nem egy közülük többször is), de csak a kapitányváltások világcsúcsát sikerült felállítani, eredményt elérni viszont sehogyan sem ment. Halkan hozzáteszem: negyedszázada épphogy 1-0-ra győzött a nemzeti együttes itthon az északírek ellen. De az akkori keretben még olyan játékosok voltak, mint a két Disztl, Péter és László, továbbá Sallai Sándor, Nagy Antal, Garaba Imre, Bognár György, Détári Lajos, Kiprich József, Dajka László, Kovács Kálmán, Hajszán Gyula, Vincze István. Ha ezt a névsort összevetjük a mostanival, akkor még kifejezetten szép is, hogy 1-0- ról csak 1-2-re jutottunk…

Pintérnek nyilván vannak hibái. De annyi előnytelen tulajdonsága még csak megközelítőleg sem lehet, amennyi a boldogtalan magyar futballt jellemzi. Nincs az a varázsütés, amelytől a temérdek gond megoldódna. Mágusunk már különben is volt, illuzionistával pedig napjainkig tele a padlás.

Akárcsak a hócipő.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!