Jellemző módon a sejkek irányította Manchester Citynél most arról beszélnek, hogy a következő évadra akár tizennyolc labdarúgót is kicserélnek, de ez a konklúzió csak annyira világít rá a valódi gondra, mintha az Emírségekben petróleumlámpát használnának. A Monaco elleni kiesés – pontosabban: maga a bukás – ugyanis várható, sőt borítékolható volt, bár Pep Guardiola edzőként soha nem búcsúzott már a nyolcaddöntőben a Bajnokok Ligájától.
De Pep Guardiola nem is dolgozott számára oly idegen közegben, amilyen Anglia. Ott azt a futballt, amelyet a katalán nagymester preferál, nemhogy nem értik, de nem is akarják érteni.
Emlékszem, 1996-ban, a brit szigetországban rendezett Európa-bajnokság angol–holland csoportmérkőzésén, a vendéglátók szenzációt keltő 4-0-s vezetésénél, az utolsó percekben a kétgólos Teddy Sheringham nem középre emelte, hanem hátra, a jobbhátvéd Gary Neville-hez passzolta a szögletet. Egy felháborodott „huh” volt az aznap 76 798 nézőt számláló Wembley… Mert hát ki látott már olyat, hogy a kornert nem a kapu elé rúgjuk (akkor is, ha nem 4-0, hanem akár 10-0 van)?
Jó, azóta több mint két évtized eltelt, de az angol alapállás nem változott. Nagy-Britanniában a futballért lelkesedők túlnyomó többsége semmi örömöt nem talál abban, ha a játékosok rövid passzokkal játsszák meg egymást, elvégre szerintük teljesen fölösleges két-három méterre továbbítani a labdát.
(Egyszer is, nemhogy nyolcszor-tízszer.) A tiki-takától Anglia elaludna; azért a feltételes mód, mert Guardiola eddig sem tudta a latin futballra átállítani a Cityt, és úgy vélem, ez a jövőben sem sikerül neki. Tudom, a Bayern Münchennél tökéletesen működött a „barcelonai” játék, de Németországban volt előzménye a változásnak: Joachim Löw válogatottja már passzolós futballt játszott, mire Guardiola a bajor városba érkezett. Angliában viszont hiába nemzetközi a mezőny, a labdarúgás szelleme brit marad, mert a szigetországi felfogástól eltérő játék nem érdekelné a közönséget. Monacóban David Silva szórta a nagy passzokat a második félidőben, de nem azért csillogott egymagában, mert hirtelen elsajátította a Guardiola-féle futballt: neki azt nem kellett tanulnia, az az övé már régen.
Ugyanolyan érzésem van, mint Jenei Imre magyar szövetségi kapitánysága idején. Amikor a méltán világhírű tréner Nagyváradról Budapestre érkezett, egy kollégámtól és tőlem azt kérdezte, mit gondolunk az itteni jövőjéről.
Azt feleltük: nem tudta, mire vállalkozott.
„Olyan hely még nem volt, ahol Jenei ne hagyta volna ott a keze nyomát” – mondta erre határozottan. Öt hónappal később a válogatott egyáltalán nem súlyos, 2-1-es vereséget szenvedett Stockholmban a svédektől. Jenei a szállodában odajött hozzánk, és megtörten említette: „Önöknek volt igazuk. Mintha itt se lennék.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!