„Már potyognak…” – hajdanán ezzel a bemondással indított minden téli és nyári szünet vége felé a Népsport, merthogy a szezonnyitás közeledtével végre gólokat láthattak a mániájuktól hónapokig megfosztott futballfüggők.
Igaz, akkor még alig várták a drukkerek, hogy végre megkezdődjék az idény… Az idei rajton összesen 10 417 mindenre elszánt szurkoló vette magának a bátorságot és a fáradságot, hogy kilátogasson a meccsekre, amelyeket a tavasszal átlagban 2329-en tekintettek meg. Legutóbb 12 366 volt a nézőszám (együttvéve), és még a jelen lévők egy része sem tudta, ki az az Andrics, Baki, Brkovics, Calvente, Dilaver, Eppel, Fejes, Gaál, Lenzsér, Nemes, Preklet, Tar, hogy csak kapásból említsek néhány mezbe öltözött embert a pályáról.
A széles hazai közvélemény előtt a mezőny jó része végképp ismeretlen, és a résztvevőket még azok sem tudják megjegyezni, akik időnként a tévén belenéznek egy-egy találkozóba.
Az egyenes adások sokkal inkább taszítanak, mint vonzanak, hiszen hamar szembetűnik a kulisszák sivársága, az anakronisztikusan lassú tempó, a korlátaikkal küzdő személyek kezdetleges technikai „felkészültsége”.
De – miként az alig harminchét éves korában bekövetkezett halála után harminc esztendővel a reneszánszát élő Máté Péter énekelte – „mindig van remény”. S a kabinet a magáévá is tette: „Hinni kell, ó, hidd hát el!” Ezért aztán újabban nem azzal kell felvezetni az idényt, hogy már potyognak, hanem azzal: már hullanak.
Mármint a forintok. A napokban 13,6 milliárddal egészítette ki a kormány a stadionok építésére és az úgynevezett akadémiák fejlesztésére korábban megítélt összegeket. Ahány ezer néző van egy fordulóban, annyi milliárd a pótlás… Azon, ugye, már túl vagyunk, hogy az FTC 14,7 milliárdért, a Debrecen 12,5 milliárdért kapott arénát. Ám előttünk áll a hasonló nagyságrendű szombathelyi és diósgyőri stadion felhúzása, nem beszélve arról, hogy még a hazai labdarúgás fellegvárai között sem említhető Kisvárdának is másfél milliárdot ad az igazán nagyvonalú állam. (Helyesebb hajdani udvarházakról beszélni, hiszen mai egy sincs.)
Az „okosok” rájöttek: a képességeket nélkülöző NB I. (sőt: NB II.) palotáit fenn is kell tartani. Ezért már felvetődött a nagy ötlet, hogy a cégek a jövő év második felétől fordíthassák társasági adójuk legföljebb hetven százalékát a stadionok fenntartására is. A „tao I.” program 2017. június 30-án ér véget, a „tao II.” sportlétesítményes megvalósítására meg azért van szükség, mert a nyomorúságos labdarúgás fényűző rezidenciáinak működési-amortizációs költségeit muszáj valahonnan előteremteni.
Szakértők szerint másfél-két évtized alatt ugyanannyit kell fordítani egy stadionra, amennyibe az eredetileg került, tehát a modern kor futballdekádjait duplán finanszírozza a rezsim. Pláne, hogy a tao második kiadására is vonatkozik majd az ellenőrzés szinte teljes hiánya, valamint az adományozók anonimitása.
Ez utóbbi legalább valamelyest passzol napjaink magyar bajnokságához. Jórészt abban is kideríthetetlen, mire megy a játék.
Ami, persze, nem játék.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!