Nagyon helyes, hogy mind a 8516 jegy elővételben elkelt a szombat esti Honvéd–Videoton NB I-es labdarúgó-mérkőzésre (gyakorlatilag a bajnoki döntőre). Nagyon helytelen viszont, hogy néhányan igyekeznek megragadni a kivételes alkalmat, és képtelen összevetésekbe bocsátkoznak.
Előkerülnek például az egykori Népstadion hajdani kettős rangadói, amelyeket egyébként a kifejezés valódi értelmében csak ritkán rendeztek: a hatvanas években például mindössze hatszor szerepelt egy műsorban a négy nagy, az FTC, a Honvéd, az Újpest és a Vasas. (A hetvenes években aztán kötelezték a kvartett tagjait a közös fellépésre.) A kettős rangadó elnevezés sok esetben nem volt több bemondásnál: egyebek közt az MTK–Komló, FTC–Dorog párosmérkőzésre is egybegyűlt 30 ezer drukker. Azaz, minek pufogtatták volna el kettesével a legkelendőbb meccseket?
Amúgy a régi érdeklődés korántsem csupán a kurrens dupla derbikkel „veri” – de alaposan – napjaink ibolyaszerény nézőszámát. A jelenlegi átlag a záró forduló előtt 2618 (kettőezer-hatszáztizennyolc) volt. Harminc esztendeje, amikor május első hétvégéjén az Újpest és a Honvéd, valamint az FTC és a Vasas az utolsó kettős rangadót vívta – már csupán 35 000 szurkoló előtt – a Népstadionban, a következő látogatottsági középértékeket jegyezték vidéken: Békéscsaba 9667, Győr 8767, Szombathely 8733, Pécs 8500, ZTE 6880, Debrecen 5600, Tatabánya 5600, Videoton 5267, Siófok 5100. Még a két kieső, a Dunaújváros és az Eger is 4536-os, illetve 4167-es átlagot produkált, bár – sejtésem szerint – egyáltalán nem volt rá büszke.
Ismételten felhívnám a figyelmet a három évtizednyi távolságra, az 1986–87-es évad ugyanis a mexikói világbajnokság, a Szovjetunió válogatottjától elszenvedett 0-6 után kezdődött. Az a mélységesen megrázó vereség sok minden volt, csak kedvcsináló nem… Ám akkor még kitűnő játékosok futballoztak Magyarországon; kétségkívül kevesebben, mint az előtt, de nem elenyészően kis számban. Játszott még Szendrei, Csapó, Dobány, Csongrádi, Komjáti, Póczik, a jó Pásztor, Gass vagy a Szabó, Szentes, Hajszán trió, a fiatalabbak közül pedig felvonult a két Disztl, továbbá Márton, Róth, Péter, Kardos, Bognár György, Illés, Szeibert, Kiprich, Vincze meg a Honvédben – többek között – Garaba, Détári, Dajka, Kovács Kálmán.
E kivonatos névsorból is kiviláglik, hogy – Irapuato ide, tagadhatatlan színvonalcsökkenés oda – változatlanul létezett minálunk valódi futball. Annak idején el sem lehetett képzelni, hogy három dekád múlva is a mexikói lesz a legutóbbi „magyar” vb, s hogy mily hallatlanul hatásosan fékezett habzásúvá válik a labdarúgás idehaza.
Ebben a nívót és a közönségvonzást illetően messzemenően mértékletes – az állami milliárdokat tekintve persze már korántsem szolid – környezetben a 8516 tényleg üdítő szám. Az azt a jelszavak szintjén elemzők pedig egyáltalán nem puritánok. Bár igénytelenek, az biztos.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!