Erőfutball nincs: letámadás, sebesség és technika van.
Azt hiszem, új időszámítás kezdődik az angol labdarúgásban. Egyáltalán: a labdarúgásban. De leginkább a britben. A németben már átálltak, mivel ott előbb felismerték, hogy vége az úgynevezett erőfutballnak. Nagy-Britanniában mindig nehezebben – vagy sehogyan sem – mozdultak, mert a La Manche túloldalán rendületlenül ragaszkodtak a hagyományokhoz. A megannyi európai klubdiadal és a hatalmas érdeklődés visszaigazolta a „nem változunk” alapállást (igaz, az angol válogatott tradicionálisan sikertelen maradt Eb-n, vb-n egyaránt).
A sikerek kulcsa a szigetországi bajnokság rendkívüli tempója volt. Persze a Premier Liga nemzetközivé vált abban az értelemben is, hogy ellepték a külföldiek, de még a legutóbbi évekig is az volt a helyzet: akárhány ország játékosaiból állt össze a mezőny, a feeling brit maradt. Sokkal inkább a légió alkalmazkodott Angliához, mint Anglia a légióhoz. Az Arsenal a briteket már-már teljességgel mellőző, kontinentális stílusú csapatával – mely Arsene Wenger tizenhét esztendeje tartó regnálása alatt háromszor elhódította a bajnoki címet és négyszer az FA Kupát, viszont 2005 óta nem nyert semmit – amolyan csodabogárnak tetszett arrafelé.
Most – ami a stílust illeti – mind több az „Arsenal” Manuel Pellegrini Manchester Cityjétől Michael Laudrup kis(?) Swansea-jéig.
Az áttörés a spanyolokból következik. Guardiola Barcelonájának letámadásos játéka – amelyből az állandó labdabirtoklás, a tiki-taka lehetősége fakadt – átformálta a világ gondolkodását a futballról, kiváltképp azután, hogy az évtizedeken át eredménytelen, majd hirtelen a földkerekség domináns válogatottjává előlépő spanyol válogatott ugyanolyan hatásfokkal alkalmazta ugyanazt. Egyszeriben megszűnt az a különbség, hogy a latin futballt a technikai, míg a brit és a német labdarúgást a kondicionális fölény jellemzi: Katalóniában, majd Spanyolországban nemhogy kiegyenlítették a fizikai hátrányt, hanem ebben a tekintetben is előnyt szereztek.
Németországban hamar rájöttek: korszakváltáshoz érkezett a futball, és nem győzött ámulni a világ, hogy mennyire másképpen futballozik Joachim Löw válogatottja, mint a korábbi Nationalmannschaftok. A Beckenbauer-, Overath-féle nyugatnémet együttes óta nem volt olyan fantáziagazdag és attraktív a német csapat játéka, amilyen az utóbbi idők alakulatáé. A Bayern München és a Dortmund sem kifejezetten német jegyekkel jutott újra magasra – olyannyira felemelkedett, hogy egymással vívta a Bajnokok Ligája döntőjét –, hiszen legfőbb jellemvonása a kreatív labdarúgás.
Az angol futball egésze itt még nem tart, de immár a szigetországban sem vitatják: a „splendid isolation” tarthatatlan. A Stamford Bridge-en például ámulva nézik, hogy törékeny brazil fiúk, mint Oscar és Ramires, körbefutják Lampardot, a Manchester City hívei meg azt látják, hogy a kigyúrt body buildernek szintén nem nevezhető David Silva, Agüero, Fernandinho többet és gyorsabban szalad, mint a legatletikusabb angolok. S ha ez így van, akkor nincs mese, futballozni kell, különben a lemaradás fenyeget. Ezzel kapcsolatban kivételesen haza is beszélhetek, mert Mezey György, aki a FIFA instruktoraként dekádok óta járja a világot, előrevetítette: azok a csapatok jutnak majd meghatározó szerephez, amelyek technikailag a legtöbbet tudják, mert eljön az az idő, amikor eltűnik a fizikai differencia.
Úgy vélem, elérkeztünk ehhez a ponthoz. A brazil válogatott azzal győzte le a Konföderációs Kupa döntőjében a spanyol csapatot, hogy még ellenfelénél is elsöprőbben játszotta a letámadást. (Ez nem mond ellent az előzőeknek, hiszen Brazíliában senkit nem kellett megtanítani futballozni.) Az élmezőnyben a dinamika tekintetében általánossá vált az angol tempó meg az, hogy játszani kell. Örömmel konstatálom: ennek következtében a valaha volt legszínvonalasabb világbajnokságok egyike várható 2014-ben. Argentína, Brazília, Franciaország, Hollandia, Németország, Olaszország, Spanyolország csapata a szó szerint vett játéktudás tekintetében is világklasszis válogatott, és akkor még nem beszéltem Belgiumról, Kolumbiáról, Portugáliáról, Uruguayról. Aligha elhamarkodott prognózis: minden negyeddöntő döntővel ér fel majd.
Mondanám, hogy Anglia is jó úton jár. Ám a Premier Liga fejlődése nem azonos a szigetországi válogatott előmenetelével, elvégre a brit klubok külföldi játékosai elveszik a lehetőséget az angol labdarúgóktól. A nemzeti együttes pedig nem állhat fel hat spanyollal, mint az Európa Liga újonca, a Valenciában 3-0-ra győztes – és mindössze két angolt, közülük is az egyiket csereként bevető – Swansea…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!