A magyar labdarúgó-válogatott legutóbb éppen negyedszázada járt nagy tornán (a vb-n). Paradox módon azonban a sajtója e keserves huszonöt év alatt jobb volt, mint korábban bármikor. Minden egyes selejtezősorozat kezdetén, illetve néhány jelentéktelen győzelem nyomán a média mindjárt hurráhangulatot próbált kelteni, azt közvetítve, hogy végre minden megváltozott, itt van az új idők új csapata, amely lezárja a sikertelenség korszakát, és megteremti a régmúlthoz hasonló szép időt.
Az emberek túlnyomó többségét persze nem lehetett becsapni: Magyarországon, ahol a labdarúgás ugyanolyan társadalmi szerepet töltött be hajdanán, mint Brazíliában, Olaszországban vagy Spanyolországban, a népek elfordultak a „több mint sportág” kiüresedő hazai válfajától, és ezzel már-már befejeződött a folyamat: az eredeti magyar futballkultúra valósággal kiveszett. Létezésének látszatát annál nagyobb erőkkel kísérelték meg a (mind nagyobb számban eltávolodó) szurkolók elé vetíteni…
Most attól van diadalmámor, hogy a nemzeti együttes a harminchetedik helyre kapaszkodott fel a világranglistán. A modern kor 1992 óta minden hónapban nyilvánosságra hozott FIFA-rangsorában az eddigi legjobb magyar helyezés – éppen az alapítás évében – a harminchatodik volt. Még egy lépés tehát, és itt a csúcs…
Ne szédüljünk meg a „magasságtól”.
Egyrészt azért ne, mert a közvetlen szomszéd ebben a régióban Fehéroroszország (36.), Észak-Írország (38.), eggyel odébb Honduras (39.), de főként azért ne, mert a viszonylagos felzárkózást nem annyira a válogatott teljesítménye, mint inkább a programja idézte elő. Egervári Sándor szövetségi kapitány irányításával hat mérkőzést vívott eddig az együttes, és igazán erős ellenfele csupán kettő volt: Anglia meg Svédország. E két találkozón egyaránt alulmaradt a gárda, további négy meccsét viszont megnyerte, de Moldova, Finnország, San Marino, Litvánia nem tekinthető komoly tényezőnek a földkerekség labdarúgásában. Hogy a FIFA-listánál maradjunk: Litvánia az 55., Finnország a 78., Moldova a 81., San Marino a 203. Utóbbi az ötvenhárom UEFA-tagállam leggyöngébbike; Európában Litvánia a 31., Finnország a 39., Moldova a 41. A magyar csapat éppen befér a jövőbeni huszonnégyes Eb-mezőnybe, legalábbis a mostani helyezés szerint.
Ismerjük el, ez nem akkora felfutás, jóllehet a helyzet tovább javulhat, hiszen a jövő héten Azerbajdzsán lesz a rivális, és a világrangsor 97. (Európa 44.) helyezettjével szemben megint jók az esélyek. Miként kedvezők a kilátások június harmadikára is, amikor – gondos kiválasztás alapján – a 132. (47.) Luxemburggal találkoznak honfitársaink…
Az igazi megméretést azonban az Eb-selejtezők jelentik, és ezek java még hátravan. Lelkendezni akkor kell majd, ha váratlanul olyan eredményeket ér el a válogatott, amelyeket a mögöttünk hagyott (?) huszonöt évben egyszer sem produkált. Sokak szerint bizakodásra ad okot, hogy van egy tengely, amely jobbnak tetszik a korábbiaknál; ide sorolják Juhász Rolandot, az ifjú Koman Vladimirt, Gera Zoltánt, Dzsudzsák Balázst, esetleg Rudolf Gergelyt. (Szalai Ádámot – sajnálatos sérülése miatt – a következő hónapokban hiába emlegetik a reménységek között.) Vigyázni, vigyázni… A routinier Gera hatvankilencszer szerepelt a válogatottban, a mérlege negatív (30 győzelem, 6 döntetlen, 33 vereség), és fontos meccset vele együtt is csak a legritkább esetben nyert a kvalifikációs etapokban rendre statisztaszerepet játszó címeres mezes csapat.
Tehát lenne miért a szerénységet megőrizni – ez a hivatásos ujjongóknak sosem sikerül –, ráadásul régi futballigazság: a gólhelyzetben megéri várni egy ütemet, az alatt talán elfekszik a kapus… Pillanatnyilag talán helyzet sincs; a legnagyobb jóindulattal is legföljebb annyit lehet mondani, hogy az akció kibontakozóban van.
A dolgok normális menete amúgy is az: előbb az eredmény, aztán az ünneplés.
Valaha ez így működött. „A legszembetűnőbb az erő hiánya volt. Csak cammogtak játékosaink. Hogyan történhet meg, hogy néhány játékosunknak egyszerűen nincs ereje futni, felugrani, a test-test elleni küzdelemben egyenlő eséllyel részt venni? Miért van az, hogy egyik-másik hátvédünkre tíz méteren két-három métert vernek rá a csatárok, hogy középpályásaink nem képesek ellátni védő- és támadófeladatuk ötven százalékát sem, hogy csatáraink képtelenek két-három húzásból álló, épkézláb akciót összehozni?” Ezt írták 1968-ban, amikor az Európa-bajnokság negyeddöntőjében kiesett a magyar válogatott, s amikor olyan labdarúgók szerepeltek a csapatban, mint Novák, Mészöly, Szűcs Lajos, Ihász, Varga Zoltán, Albert, Farkas. (E hét közül öt világválogatott is volt!) „Mi az oka annak, hogy a válogatott évek óta képtelen a formáját stabilizálni? Miért olyan hullámzó a mi teljesítményünk, miért nyújt csapatunk néha a vártnál jobb, de – ami sajnálatos – gyakran a vártnál sokkal rosszabb teljesítményt?” Ez pedig az után jelent meg, hogy a magyar együttes az 1964-es Eb elődöntőjében, Madridban – hosszabbítás után – 2-1-es vereséget szenvedett a spanyol válogatottól, így („szégyenszemre”) csak bronzérmet szerzett. „A leckét nem lesz könnyű megtanulni. A gyors és kemény ellenfelekkel szemben különösen kiütközött a magyarok lassúsága, körülményessége, bizonytalansága.” Íme, a legutóbbi Eb-szereplés kritikája 1972-ből. A „mindössze” negyedik helyezett együttesben Páncsics, Bálint, Juhász Péter, Szűcs, Kocsis Lajos, Bene, Albert, Dunai II, Zámbó futballozott…
És nem sértődött meg a bírálattól. Bármelyiküket kérdeztem – évtizedekkel később –, hogy mit szólt az elmarasztaláshoz, a válasz az volt: „Miért? Nyertünk?”
Örvendezni csak akkor kell, ha van minek. Egyelőre 37-25 az állás, azaz harminchetedik a válogatott, és huszonöt éve nem vett részt nagy nemzetközi eseményen. A mértéktartás kötelező.
Még ha oly helyesen írta is egykori kollégám: a leckét nem lesz könnyű megtanulni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
