Negyedszázada csak a „szavalóversenyben” játszunk szerepet.
Tragikomédiába hajló „játékkal” kapott ki a magyar labdarúgó-válogatott a hollandok elleni vb-selejtezőn, makacsul őrizve a narancssárgákkal szemben 1984 – hazai pályán 1967 – óta tartó nyeretlenségi, sőt pont nélküli sorozatot, valamint azt a szériát, hogy 1994-től négynél kevesebbet egyszerűen képtelen beszedni a „tulipános” futballistáktól (1-7, 1-6, 0-4, 3-5 és most 1-4). Ám nem az ismét csak statisztaszerepre érdemes csapat(?) produkálta a legszánalmasabb teljesítményt.
Azt a magyar labdarúgókörök különféle – pályára kedden nem lépő – képviselői nyújtották.
A mérkőzés előtt mindenféle korifeusok hosszasan elemezték idehaza, hogy a holland válogatott nem olyan egységes, mint honfitársainké, hiszen átalakulóban van; hogy az ellenfél védelme erősen sebezhető; hogy Louis van Gaal szövetségi kapitány megosztó személyisége rossz hatással lehet a vetélytársra, mert máris nehezen kezelhető a Van Persie- vagy Huntelaardilemma, és egyébként is: a fiatalítás miatt nyilván morgolódnak a kispadra – vagy oda sem – kerülő sztárok. S persze itthon egyöntetűen megállapították, hogy a magyar együttes kétségkívül fejlődött, azaz eljött a pillanat, amely reális reményt ígér legalább a döntetlenre a csoport favoritjával szemben.
Mondták ezt azok a szakemberek, akik negyedszázada nem tudtak akár csak megközelítőleg is olyan dinamikus, gyorsan gondolkodó és futballozó, technikás labdarúgókat felnevelni, amilyeneket Hollandiában futószalagon gyártanak. Ezek a prominensek még véletlenül sem tértek ki a magyar védelem ingatagságára, mivel a Vanczák-, Lipták-, Elek-sebességű és -képzettségű játékosok az ő termékeik. Meg hát azért sem analizálták a magyar együttes gyengeségeit, mert azt, aki minálunk nem dalol együtt a kórussal, akármilyen fals is az énekkar, még a koncerttermek közeléből is eltávolíthatják, azaz egzisztenciális szempontból jobb hamisan megszólalni, mint jelezni: nem stimmelnek a hangok…
Utólag maguk a labdarúgók elismerik: nemhogy rosszul, de egyenesen amatőr módon futballoztak. Rajtuk kívül azonban senki nem néz a tükörbe, és ők is azért mondják meg nyíltan, mi a helyzet, mert külföldön a magukévá tették, hogy csak az eredmény számít, a ködösítés fölösleges, azt arrafelé nem is ismerik. Nálunk több évtizede fordítva van: a púdert ipari méretekben állítják elő, miközben eredmény grammnyi sincs.
Miként lehet például abból kiindulni, hogy a magyar válogatottnak meg kell szereznie a második helyet? Ez a keserves negyedszázad tizenhárom selejtező sorozatában egyetlenegyszer fordult elő – annak is már tizenöt esztendeje –, de a minden idők legmulatságosabb (finn) öngóljával továbbjutó honfitársainknak a pótselejtezőn tizenkettőt – hetet meg ötöt – „gurítottak” a jugoszlávok. Amúgy pedig: akad valaki, aki komolyan gondolja, hogy a mostani együttes az utóbbi huszonöt év viszonylag legjobb magyar válogatottja? Ha már a hollandoknál vagyunk: 1987-ben még Szendreivel, Garabával, Péter Zoltánnal, Hannichhal, Kardossal, Détárival, Burcsával, Kiprichhel, Kovács Kálmánnal kapott ki 2-0-ra a csapat Rotterdamban, és bukott el az Eb-selejtezőn; ma vajon hány poszton állítunk ki e játékosokhoz hasonló labdarúgót? A hollandok akkor Ronald Koemant, Rijkaardot, Gullitot, Van Bastent vonultatták fel, s bár az utóbbi háromhoz mérhető extraklasszisuk nincs, azért Sneijder, Van Persie, Huntelaar, Robben közelebb van az örök ideálokhoz, mint a jelenlegi magyarok Détárihoz és társaihoz. (Hogy mást ne említsek: noha a hollandok leszerepeltek a legutóbbi Eb-n, két évvel ezelőtt vbdöntőt vívtak. A magyar válogatottat pedig legutóbb 1986-ban látták a világbajnokságon, hogy az immár negyvenéves Eb-távollétről be is beszéljünk.)
Ne legyen kétségünk felőle: ez után sem a saját portán lesz a söprés. (Még akkor sem, ha Egervári Sándor szakvezetőt esetleg felváltják a hivatalban lévő szövetségi kapitánynak nem köszönő, jó fejű portugál Paulo Sousával.) Idehaza most már a törökök és a románok felé fordulnak – jóllehet legközelebb Észtországban lép fel a nemzeti együttes –, és azt vesézik ki alaposan, milyen nehézségekkel küzd a szintén a csoport második helyére pályázó két válogatott. Az itteni gondokról a berkekben és a holdudvar körében szót sem ejtenek, a meccsek között zavartalanul folytatódik majd a csodavárás és a cselekvést helyettesítő szavaló- (azaz mellébeszélő-) verseny. Ennélfogva mindegy, ki a kapitány: nálunk még a nagy tudású, a bukaresti Steauát – első keleteurópai csapatként – BEK-diadalra vezető Jenei Imre is kudarcot vallott, és Lothar Matthäus vagy Erwin Koeman sem tudott egyről a kettőre jutni.
A hazai kar pedig fényez, csak fényez tovább.
Miközben emberemlékezet óta ránk borul az árnyék.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!