Lukas Podolskit azért is szeretik sokan Magyarországon, mert „a mi fiunk”. (Másutt ugyancsak kedvelik, egyebek közt efféle bemondásai miatt: „A futballban olykor az is megesik, hogy a jobbik győz.”) A válogatottól szerda este parádés góllal elköszönő, harmincegy esztendős csatár tizenhárom évvel ezelőtt honfitársaink ellen debütált a német nemzeti együttesben, és azon a páratlan meccsen, amelyet az 1954-es labdarúgó-világbajnoki döntő fél százados jubileumán rendeztek Kaiserslauternben – ott, ahol a berni aranyérmesek közül a rossz emlékű Werner Liebrich, valamint Werner Kohlmeyer, Horst Eckel, Ottmar Walter és az utóbb stadionnévadó Fritz Walter futballozott –, a magyarok 2-0-ra nyertek.
Miután a rovat szerkesztője a múlt héten a nyilvánosság elé tárta e lap hasábjain, hogy megrögzött MTK-drukker, nyilván elégedetten konstatálta szerény kéziratomban, hogy a duplázó Torghelle Sándor nevét nem egy német újságban így jelenítették meg: Tor-ghelle…
Podolski akkor még szinte kisfiú volt, de már elvitték Portugáliába, a felnőtt Európa-bajnokságra, s miután 2004 decemberében, a németek thaiföldi vendégszereplése (1-5) alkalmával megszerezte első két gólját a válogatottban, benevezték a 2005-ös – nem mellesleg: Németországban rendezett – Konföderációs Kupára is.
Egy év múlva már a világbajnokság legkiválóbb fiatal játékosává választották; e rangsorban megelőzte Lionel Messit és Cristiano Ronaldót is. Abból a szempontból változatlanul az argentin talizmán előtt van, hogy Messi „csupán” 117-szeres válogatott, a portugál világsztár (136) viszont már túlszárnyalta őt, ha egyelőre nem is sokkal: hattal. A 130 szerepléssel azonban Podolski harmadik a német örök listán – nála többször csak Lothar Matthäus (150) és Miroslav Klose (137) került be a Nationalmannschaftba –, és szintén harmadik minden idők német gólszerzési listáján Klose (71), valamint Gerd Müller, „a nemzet bombázója” (68) mögött. Ő maga negyvenkilencszer köszönt be az ellenfeleknek; dugói közül a három eddigi legkülönlegesebb a 2008-ban a lengyeleknek bevágott kettő, illetve a 2012-ben a dánok hálójába küldött lövés volt. A klagenfurti 2-0 során ugyanis szülőhazája legjobbjait keserítette el – Podolski Gliwicében látta meg a napvilágot, és azért lett német válogatott, mert nem kellett Pawel Janas lengyel szövetségi kapitánynak –, majd a következő Európa-bajnokságon, Lvovban a századik válogatottságát ünnepelte meg csapata első góljával a dánokkal szemben (2-1).
Az angoloknak huszonötről a bal felső sarokba „bevarrt” labdával egyrészt győzelmet szerzett válogatottjának (1-0), másrészt olyan alakítással búcsúzott el, hogy bombája nyomán akkor is dúdolni kellene neki, ha nem tervezte volna az elválást: „Most kéne abbahagyni”. Amúgy a három vb-jén egy arany- és két bronzérmet szerző támadójátékos maga mondta az utolsó előadásról:
„Tényleg olyan volt, akár a moziban.”
Magam is úgy vélem, akár a nevezetes gólt hozó hatvankilencedik percre, akár Podolski záró nyolcvannégy percére gondolok: ezt mondják káprázatos befejezésnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!