Ha a magunkévá tesszük Bernd Storck szakvezető meccs előtti véleményét, mely szerint „az év mérkőzése” következik a magyar válogatott számára Feröeren, akkor rezignáltan kell megállapítanunk: nehéz esztendőnk van.
Göröcs János, az ötvenes-hatvanas évek Újpestjének és válogatottjának magával ragadó fődirigense ennél némiképp kritikusabban fogalmazott a csakfoci.hu hírportálnak: „A második félidő tizedik percétől egyszerűen leiskolázták legjobbjainkat. Játékosaink úgy mozogtak a pályán, mintha egy alkalmi meccsen lennének a grundon, ahol előzőleg senki nem ismerte a másikat. Aki mást mond, az vagy nem látta a meccset, vagy nem mond igazat.”
A szünet után iskolázók közül az asztalos vagy az útépítő általában áprilistól szeptemberig, legkésőbb októberig futballozhat a szigeteken, mert az időjárás nem enged több labdarúgást. Nem azért, mert évente legalább 260 napon esik az eső arrafelé, hanem azért, mert az ősszel beköszöntő, csontig hatoló hideg lehetetlenné teszi a szezon kiterjesztését. Viszont már az is maga a Kánaán Feröeren, hogy műfű van, mert hajdanán csak homokos pályák voltak, de nem ám finomak, lazák, hanem kemények, akár a gyémánt.
Nálunk persze nem örültek az ottani műfűnek, sőt a találkozót megelőzően kulcskérdéssé vált a borítás, akárcsak a klíma, mert sem ez, sem az nem kedvez a magyar csapatnak – mondták.
A jaj-jaj-jajjal emlegetett felületnél meg a szélnél valamivel kevesebb nyilvánosságot kapott idehaza az, hogy a feröeri csapat – amely a magyar vezérkar szerint látványosan fejlődik – az utóbbi huszonöt mérkőzése közül négyet nyert meg, és tizenkilencet elveszített, miközben tizenkilenc gólt ért el, és ötvenkettőt kapott. Az utóbbi – nem csekély – számhoz a magyar labdarúgók egyetlenegyet sem tudtak hozzátenni, s ahogyan én láttam, nem a polietilén vagy a heves légmozgás zavarta őket a legjobban, hanem a labda. Arra honfitársaink közül nem panaszkodott senki, hogy a feröeri „bogyó” alapjaiban különbözne a másutt használt lasztiktól, sőt egyenesen önálló életre kelne, azaz bizonyos másfél órákra megmakacsolná magát, és piros mezestől piros mezeshez ne volna hajlandó eljutni; erre tehát nem fogható az, hogy akció alig futott a házigazdák térfelén, így lövés is elvétve ment a vendéglátók hálójának irányába, míg a magyar együttes legjobbja a kietlen Tórshavnban Gulácsi kapus volt.
A gól nélküli döntetlent és az enervált „játékot” itthon általános kiábrándulás fogadta, ám néhány nagy magyar(kodó) felhívta a csüggedt többség figyelmét, hogy súlyos károkozás – ha nem maga az ármány – bírálni a nemzeti együttest, mert minden nem sikerülhet, és negatív szemlélettel semmihez sem szabad közelíteni. Még ehhez a tényleg nehezen magasztalható 0-0-hoz sem.
A magam részéről megteszem, amit megkövetel a haza, s – ha „szép volt, fiúk!”-at nem kiáltok is – kellő optimizmussal így zárom soraimat: a válogatott pontot rabolt Feröeren.
Nem igaz?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!