„Nem gondolom, hogy a saját zsenialitásom miatt vagyok itt, a megválasztásomban nyilván szerepet játszanak a magyar futball legújabb sikerei is” – mondta szép szolidan Csányi Sándor, miután bekerült a FIFA Tanács harminchét tagja közé. Majd a hazai gyermekfutballisták számának növekedését, az infrastruktúra fejlődését, a női futball és a futsal szerinte látványos előrelépését említette a fényes diadalok között a felnőttválogatott múlt évi Eb-szereplése, valamint az U17-es együttes szintén kontinenstornás kvalifikációja mellett.
E felsorolás hűen tükrözi: az eredmények még a megejtően puritán MLSZ-elnöknél is szerényebbek.
Az egyetlen igazi trouvaille ugyanis az Eb-részvétel volt, azt azonban már sosem tudjuk meg, hogy az 1972-től tartó, amilyen hosszú, olyan kínos távollét alatt hány korábbi szövetségi elöljáró dicsekedhetett volna hasonló megjelenéssel, ha az UEFA felemeli a mezőny létszámát.
(Jellemző a szinte szűnni nem akaró időtartamra, hogy 1976-ban még négy, 1980-tól nyolc csapat szerepelhetett az Európa-bajnokságon, majd 1996-tól futballozhatott a tornán tizenhat együttes. Tavalytól a negyven évvel ezelőtti állomány hatszorosa, huszonnégy garnitúra randevúzhat.)
Az itthoni infrastruktúra kétségkívül javul, de a stadionprogram – amint azt Csányi sem mulasztotta el megjegyezni – a kormány műve. Haszna egyelőre nincs, mert az NB I átlagnézőszáma jelenleg 2639, és a fényűző arénák közül a 20 340 szurkoló befogadására képes debreceni stadionban a kapacitás hetedét is alig éri el a kihasználtság. A toronymagasan a leglátogatottabb helyszín, az Üllői úti luxussporttelep is csak harmados-harmatos középértéket produkál, igaz, mit adna a többi klub azért a hat és fél ezer emberért! A meccsekre pedig azért nem mennek ki az emberek – akiknek túlnyomó hányada mit sem sejt arról, kik futnak ki hétről hétre a pályákra –, mert a nívó épp olyan keservesen alacsony, amilyen az immár hét (szűk) esztendőt számláló Csányi-éra előtt volt.
Ezt a legmarkánsabban a nemzetközi kupákban zajló, tiszavirág-életű selejtezős (le)szereplések bizonyítják: mire eljő július vége, augusztus eleje, hazánk négy boldogtalan reprezentánsa közül egy sem marad talpon. Az utánpótlás dicsőségét zengeni pedig az egykori munkasikerek bizarr ünneplésére hajaz, hiszen megannyi kudarc közti kivétel az U17-esek Eb-részvétele, nem szólva arról, hogy még a Csányi-korszak előtt, 2009-ben vb-bronzérmes volt az U20-as válogatott, ám a magyar futball abból sem profitált semmit.
Szóval, tekintsük csak személyes glóriának az MLSZ-elnök beválasztását abba a körbe, amelyben a hozzánk közeli országokból ott van még a lengyel Zbigniew Boniek, a horvát Davor Suker, a montenegrói Dejan Szavicsevics. A csapatjátéksportban elért egyéni eredmény megbecsülése mellett azért azon is érdemes eltűnődni, hogy a korábbi keleti blokkból kik képviselik hazájukat.
Világklasszisból nálunk valahogyan kisebb volt a merítés.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!