Ahhoz képest, hogy Sir Alex Ferguson (egy skót!) huszonhat esztendeje edzősködik ugyanannál az angol futballklubnál, a Manchester Unitednél, sőt pénteken saját maga leplezhette le a róla készült egész alakos szobrot az Old Trafford stadion mellett, a londoni Stamford Bridge környékén feltűnően nagy a bejövő-kimenő forgalom. Roman Abramovics, a színre lépése óta „Cselszkinek” hívott Chelsea orosz tulajdonosa e héten újabb trénert dobott ki: szűk évtized alatt a nyolcadikat. Az olasz Roberto di Matteónak egy torinói BL-fellépés lett a végzete: a Juventus 3-0-s győzelmét sehogyan sem tudta megemészteni a látszólag rezzenéstelen, hirtelen döntései alapján viszont hevesnek tetsző oligarcha.
A szakvezető annak ellenére is menlevelet kapott, hogy az „arisztokratikus kékeket” – a klub történetében először – Bajnokok Ligája-diadalra vitte májusban, igaz, az izraeli Avram Grant sem takarózhatott azzal 2008- ban, hogy az ő irányításával vívott első ízben BL-döntőt a Chelsea. Londonban, hej, nagyobb neveket is elfelejtettek sebtiben: Abramovics „uralkodása” alatt elbúcsúztak Claudio Ranieritől, José Mourinhótól, Luiz Felipe Scolaritól, Guus Hiddinktől, Carlo Ancelottitól, Di Matteo előtt pedig az „új Mourinhónak” hiába gondolt André Villas-Boastól.

Ám Abramovics még messze van az edzőváltás műfajának valaha volt „legnagyobbjától”, Jesus Gily Giltől. A spanyol sportvezető 1987-től 2003-ig – tehát jó sokáig, de azért nem „fergusoni” ideig – volt az Atletico Madrid klubelnöke, és úgy fogyasztotta a trénereket, ahogyan ifjú mozinézők ropogtatják a plázákban a pattogatott kukoricát. Elöljárói korszakának tizenhat esztendeje során huszonhét mestert iktatott be, de még ez is semmi, ha figyelembe vesszük, hogy összesen negyvenkét(!) alkalommal cserélte le a szakvezetőt. Azaz megannyi kidobott trénerét előbb vagy utóbb visszahívta, sőt nem egyet közülük három periódusban is foglalkoztatott.

Teljes évadot nála csak két edző – a klub korábbi válogatott játékosa, Luis Aragones, valamint a szerb Radomir Antics – ért meg. E kettő viszont hat olyan szezont (három őszit és három tavaszit) is a magáénak mondhat, amelyet végig a – máskor földrengéseket idézően mozgó – madridi kispadon töltött. Igaz, Aragones az 1991/92-es bajnokságban csaknem az élre kormányozta az Atleticót, hiszen a záró forduló után ilyen szoros befutót jegyeztek: 1. Barcelona 55 pont, 2. Real Madrid 54, 3. Atletico Madrid 53. Antics pedig az 1995/96-os évadban a klub történetében páratlan sikert ért el a Vicente Calderon stadion rajongott futballistáival: bajnoki címhez és Király Kupagyőzelemhez segítette a Molina – Geli, Santi, Solozabal, Toni – Vizcaino, Simeone, Caminero – Pantics, Penev, Kiko összeállítású együttest. Majd előbb csak ötödik, aztán hetedik lett a csapat, de bejutott a BL negyed- és az UEFA Kupa elődöntőjébe. (Egyetlen római gólon múlt a finalista szereplés: Lazio–Atletico Madrid 1-0, 0-0.)

A többiek jöhettek – és hamarosan mehettek. A madridi csúcsot az 1992/93- as és az 1993/94-es évad „tartja” egyaránt öt(!) edzőváltással, de nem piskóta 1987/88 sem a négy trénercserével. Gil y Gil nem akárkiket hívott „megmentőnek”, majd tanácsolt el hűvösen: ő szerződtette és menesztette – többek között – Cesar Luis Menottit, Ron Atkinsont, Javier Clementét, Joaquin Peirót, Ramon Herediát, Francisco Maturanát, Alfio Basilét, Arrigo Sacchit. Láttunk már ennél szerényebb névsort is… Meglehet, a „keringő” még ma is tartana, de a klubvezető 2003-ban leköszönt posztjáról.

Abramovics tehát egyhamar nem lesz Európa-rekorder, bár ő is „váltólázban” szenved. Új embere a spanyol Rafa Benitez, akinek azonban tudnia kell: Londonban Roman van, romantika nincs.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!