Kevesen gondolták volna Bert van Marwijk kinevezésekor, hogy az akkor ötvenhat éves szakvezető minden idők legsikeresebb holland szövetségi kapitánya lesz. Még kevesebben számítottak erre közvetlenül a bemutatkozása után, hiszen az oroszok elleni moszkvai 1-1-gyel kezdett, másodszorra pedig 2-1-es eindhoveni vereséget könyvelhetett el az ausztrálokkal szemben.

 
Johann Cruyff, a legnagyobb holland

„Hova jutunk?” – borongtak a hollandusok, felemlegetve, hogy a tréner ugyan 450 meccset „lenyomott” futballistaként, de többnyire kis klubokban, a deventeri Go Ahead Eaglesben, a Maastrichtben, a Fortuna Sittardban, és a korabeli Alkmaar sem konkurált a hajdani Ajaxszal, Feyenoorddal.

Ma Hollandiában már építik a talapzatát az „ismeretlen futballista” szobrának, szűk három év alatt ugyanis Maarwijk minden idők legsikeresebb „tulipános” kapitányává lépett elő. Harminchét mérkőzés, 28 győzelem, 7 döntetlen, 2 vereség: ilyen pazar mérlege egyetlen elődjének sem volt. Ráadásul elérte a holland vb-maximumot, hiszen ugyanazt teljesítette, amit Rinus Michels 1974-ben és az osztrák Ernst Happel 1978-ban: a világbajnokság döntőjébe vezette a narancssárga válogatottat. Csapata a kellemetlen kengurukaland óta kizárólag a dél-afrikai csúcstalálkozón, a spanyoloktól kapott ki…

Pedig Marwijk nehezebb helyzetben van a korábbi szakvezetőknél. Itt nyomban fel kell idézni, hogy minden relatív, ezzel együtt kétségtelen: a holland futballnak jelenleg nincs annyi labdarúgó-történeti figurája, mint a korábbi évtizedekben. (Arról már nem is beszélve: az Ajax több korszakban Európa első számú klubcsapata volt, nyert BEK-et a Feyenoord és az Eindhoven is, ám az európai bajnokok tornáján nemhogy az amszterdamihoz hasonló dominanciára, de meglepetéssikerre sem mutatkozik esély.) Ha bárki összeállítaná az utóbbi négy évtized holland All Star-csapatát, abból semmiképp sem hagyhatná ki Ronald Koemant, Rijkaardot, Krolt, Neeskenst, Haant, Gullitot, Cruyffot, Van Bastent, azaz a maiak legföljebb három posztra pályázhatnának: a kapuséra, a jobbhátvédére és az egyik középpályáséra vagy csatáréra (attól függően, hogy 4–4–2-es vagy 4–3–3-as felállásban jelenne meg a képzeletbeli együttes. Feltehetően a jobb-bekk is régi motoros – Suurbier – lenne, aztán tűnődhetne az ember: Stekelenburg kapusnak, továbbá Sneijdernek helyet adjon-e. Már, ha Rensenbrinket ki merné hagyni…

A racionális Marwijk nagy érdeme, hogy jóval értékesebb együttest formált játékosaiból, mint amennyire a túlnyomórészt verhetetlen holland válogatott tagjait euróban taksálják. Íme, a magyarok elleni kezdőcsapat játékosainak becsült értéke (millió euróban): Vorm 4 – Van der Wiel 10, Heitinga 10, Mathijsen 9, Pieters 4 – Sneijder 42, De Jong 20, Van der Vaart 20 – Kuyt 15, Van Persie 24, Afellay 14. Lehet mondani, hogy nem kis számok, de ha eltűnődünk azon, mennyit kóstálna ma Cruyff, Van Basten és a többi korábbi sztár, akkor arra a következtetésre kell jutni, hogy pénzügyi tekintetben csupán Sneijder van velük egy – vagy inkább hozzájuk közeli – kategóriában. (Továbbá a sérültek közül a negyvenmilliós Robben, mert az ötmilliós Van Bommel vagy a tizenötmilliós Huntelaar a legmagasabb besorolásúaknál „nem játszik”.) A gárda egysége, taktikai felkészültsége és eredményessége azonban vitathatatlan, sőt egyenesen bámulatosnak nevezhető, ha az talán túlzás is, hogy a holland szakírók jó része a Barcelona „tiki-takijával” veti egybe a narancssárgák játékát. Marwijk más karakter, mint Guardiola: futballfilozófiá­ja a célszerűségre épül, azaz szerinte a szórakoztatás legföljebb a manézsban első számú szempont. De ő nem a holland cirkuszvállalatnál dolgozik…

Ám mit mondjon akkor Egervári Sándor? Miután nemrégiben volt a „kétrészes” 3-9, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Az amszterdami magyar kezdő tizenegy becsült értéke így fest eurómilliókban (illetve nemegyszer csak százezrekben): Fülöp 2,25 – Lázár 0,6, Vanczák 1, Juhász 6, Laczkó 0,5 – Rudolf 3, Pintér 1, Gera 4, Vadócz 1,5, Dzsudzsák 13 – Priskin 0,5. Enyhén szólva is szerény adatok, és egyéb téren sem jobb a helyzet, mert Hollandiában tízszer annyi igazolt labdarúgót tartanak nyilván, mint Magyarországon. Pedig Hollandia lakossága korántsem százmillió, hanem csupán 16,5 millió…

Azaz az összesített 3-9-cel – és főként az amszterdami 3-5-tel – még mindig sokkal jobban jövünk ki, mint bármi másban (értsd: a labdarúgás akármelyik szegmensében). Igaz, a nemzetközi futballban nem létezik, mondjuk, 20-0-s eredmény, márpedig De Jongot a tőzsdén hússzorosan többre tartják, mint Pintért, és nem ő az egyetlen, aki ennyit ver magyar kollégájára. A hollandok nem is hozzánk mérik magukat: elkényeztetett szurkolóik úgy vélik, hovatovább az örökkévalóságnak futballozik az „Oranje”. S valóban, a szisztematikus Marwijk harminchét mérkőzése, amilyen szembeszökően sikeres, olyan hosszú szakasz, ráadásul a hallatlan megbízhatóság azt vetíti előre: a diadalok száma egyhamar nem változik.

Annak a világnak már régen vége, amikor még mi voltunk a tanítómesterek és a hollandok a „diákok”, vagyis a papírformát igazolta a Vasas–Ajax 4-0 (BEK-negyeddöntő, 1958), majd számunkra kínos meglepetést keltett a Hollandia–Magyarország 2-2 (Eb-selejtező, 1966, Cruyff premierjével). A labdarúgással ma nem büszkélkedhetünk, a Rubik-kockával sokkal inkább.

Bár annak kirakási csúcsait is egy holland fiatalember, a huszonegy éves Erik Akkersdijk tartja…

Címkék: Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, Alberto Contador

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!