A mikrofonnál Szepesi György. Újra Londonból.

 
Szepesi György: 17. olimpia

1948. július 25-én indult a brit fővárosba, most, szinte napra pontosan 67 évvel később ismét ott „olimpiázik” a legendás rádiós sportriporter. „Ez a 17. olimpiám, csak Pekingben nem voltam jelen, de Budapestről akkor is adtam a híreket. Nem tudom elképzelni, hogy csak néző legyek egy olimpián, úgyhogy nagyon hálás vagyok, hogy újra közvetíthettem. Utálom a bakikat, ezért izgultam az adás előtt. Néhány becsúszott, de úgy érzem, jól sikerült a közvetítés, gratulálok minden kollégámnak és köszönöm a lehetőséget. Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem ismét ennek az óriási élménynek, megható volt” – nyilatkozta lapunknak Szepesi Londonból. „Sok jegyzettel érkeztem a stúdióba, ahol Lantos Gáborral beszélgettünk a megnyitó alatt, a régi bejátszásokkal emlékeztünk azokra az aranyérmekre, amelyeket pályám során közvetítettem. Azt hiszem, ez volt a leggyönyörűbb olimpiai megnyitó, amit valaha láttam, kíváncsi vagyok, felülmúlhatja-e bármilyen szambaparádéval Brazília, ahol a következő olimpiát rendezik.” Szepesi György, aki mar elmúlt 90 eves, felidézte, hogy a ’48-as olimpia egy családias kis összejövetel volt a mostanihoz képest. „Akkor a Wembley gyepén délután 3-kor kezdődött a megnyitó, ötre már vége is volt, csak 59 ország vett részt a játékokon. Gulyás Gyulával ketten csináltuk végig a közvetítést. Tízen voltunk egy kollégiumi szobában elszállásolva, reggelente szilvapálinka volt az ébresztő. Tíz aranyat szereztünk, ebből hetet közvetíthettem. Most elégedett lennek három arannyal is. A foci mellett az ökölvívás volt a szívem csücske, persze Papp Laci miatt, akiért Jean-Paul Belmondo is rajongott, többször is megnézte, amikor bokszolt.” A legendás szpíker annyit tett még hozzá, hogy az új stadion káprázatos, de azt is megjegyezte, hogy a Wembley köré egész városközpontot építettek, alig ismert rá. Pedig ő igazan otthonos volt ott…

 

Ahol most lenni kell

Most kezdem igazán felfogni, milyen szerencsés is vagyok. Ez a London nem az, ahol fél éve jártam. Még az időjárás sem, hiszen hétágra süt a nap. A városban bóklászva úton útfélen az olimpiába botlok, mindenütt rend és fegyelem. Az emberek büszkék a városukra, büszkék az országukra, és nem utolsósorban a sportolóikra. Valamelyik nap abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az angol labdarúgó-válogatott hivatalos autóbuszával szállítottak. Hogy kerültem oda? Magam se tudom pontosan, de egyszer nem a szokásos buszt hozta értünk az ügynökség, akikkel itt vagyok, hanem egy kicsit nagyobbat. Úgy 60-70 férőhelyes, az ülések legtöbbször egymásra néznek és asztal választja el őket, na meg persze nem utolsósorban ENGLAND felirat és zászló díszeleg a busz oldalán. Amint a legtöbben felismerték a számukra oly kedves angol színeket, a vakuk csak úgy villogtak egymás után az utcán. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak, de akkor az integetés tűnt a legjobb megoldásnak. A járókelők persze nagyot néztek, mikor én integettem vissza rájuk Ryan Giggs helyet. Az egész várost bejáró feszültség egyébként szinte tapintható a levegőben, és a legtöbben tudják, érzik, hogy itt most valami nagy dolog történik. Még a turisták is, akik között számtalan magyarral is összefutottam. Egy brit szurkoló konkrétan a fülembe üvöltötte, hogy „London is a place to be!” azaz London az a város, ahol most egyszerűen lenni kell! Nincs mese tehát, jelenleg London a világ közepe, amikor is minden szem rászegeződik. Én meg csak pislogok, és alig hiszem el, hogy mindezt testközelből nézhetem végig.

Kastner Péter (London)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!