Ezúttal nem egy természetfilmről van szó, hanem szeretnénk bemutatni az egyik legeredményesebb magyar kajakozót, Kammerer Zoltánt, akinek Kamera a beceneve. Gödön kezdte pályafutását, méghozzá egy véletlennek köszönhetően.
Egyik reggel összeveszett a nővérével, aki azzal jött haza később, hogy elmegy kajakozni. "Ha te mész, én is megyek, gondoltam, s utána osontam. Amikor megláttam ezt a kicsinyke lélekvesztőt, eldöntöttem, hogy én is belevágok. Kilencéves voltam ekkor" – mesélte Kammerer.
– Rögtön kitűnt, hogy tehetséges?
– Amikor beültem, vagánykodni akartam, rögtön nekimentem a stégnek, és beleborultam a Dunába, na, ettől még inkább feldühödtem, mert láttam, hogy a nővérem kinevet. Eleinte csak lapátolgattam, nem éreztem magamban olyan erőt, hogy majd én megmutatom. Aztán két év múlva megnyertem életem első versenyét.
– Innen milyen volt tovább az útja?
– Bármilyen furcsán hangzik, egyik pillanatról a másikra elkezdett siklani alattam a hajó, pedig nem szakadtam meg az edzéseken. Aztán sorra nyertem a különböző korosztályos hazai és nemzetközi versenyeket.
– A kajakozáson kívül mással nem próbálkozott?
– Gyerekkoromban a példaképem Farkas Bertalan és Nyilasi Tibor volt, mert vagy űrhajós, vagy futballista akartam lenni. Nem volt nehéz búcsút venni a focitól, mert igencsak pattogott a labda, és nemegyszer odaszóltak nekem, szúrd már ki, de azóta is imádom a focit. Hála égnek, a családban azért lesz egy futballista, Gergő fiam tehetséges kapus, és ahogy egyik napról a másikra nyúlik, úgy gondolom, hogy akár két méterre is megnőhet.
– Akkor térjünk vissza a kajakra. Mikortól számítja magát igazán jó versenyzőnek?
– Egy kis szerencsének is köszönhetően ott lehettem kajak egyesben az atlantai olimpián 1996-ban, ahol végül is a 10. lettem. Itt szeretném megjegyezni, hogy az első időkben főleg egyéni versenyeken indultam. Aztán 97-ben már világbajnok lettem a négyesben, és nyertünk az Eb-n is.
– A 2008-as szegedi vb-n nem találkoztunk a nevével. Miért?
– A gyorsan jött eredményeknek köszönhetően azt hittem, hogy nem kell megszakadni az edzéseken, csak lazán kell lapátolnom ahhoz, hogy ott legyek a legjobbak között. Ám nem így történt. Ez nagy tanulság volt a számomra, és ha Szegeden nem nézem a partról a többieket, ha nem érzem azt a hallatlan szeretetet és buzdítást, akkor lehet, beletörődtem volna, hogy kiestem a válogatottból. Így egy évvel később visszakerültem, és Sydneyben ott lehettem az aranyérmes négyesben, Storcz Botonddal párosban pedig 500 méteren. Két olimpiai aranyat nyertem Ausztráliában. Magyarországon kívül sehol a világon olyan szeretetet és buzdítást nem tapasztaltam, mint amilyet az ausztráliai magyaroktól kaptunk.
– A sydneyi győzelem után úgy nézett ki, zátonyra futott a négyes, mert nem jöttek az eredmények. Gondolta volna, hogy Athénban újra a dobogó tetejére lép?
– Reménykedtünk benne, de hála égnek sikerült győznünk.
– Negyedik olimpiája Pekingben volt. Hogy emlékszik vissza?
– Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem és szerettük volna. Ám arra nagyon büszke vagyok, hogy a megnyitón én vittem a nemzeti zászlót.
– A londoni lesz az ötödik olimpiája. Milyen reményekkel készül?
– Először is ki kell harcolni, hogy kijussunk a játékokra. Ezúttal párosban készülök 1000 méteren Kucsera Gabival, és ha itthon sikerül olyan előnnyel nyernünk, mint amit várnak tőlünk, akkor reménykedhetünk a londoni indulásban.
– Huszonöt éve lapátol. Meddig lehet ezt csinálni?
– 34 évesen még igencsak motivált vagyok, legalábbis az olimpia miatt. Hogy aztán mi lesz, nem tudom, mert több időt szeretnék tölteni a családommal, a fiammal, de egyik pillanatról a másikra nem fogom abbahagyni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
