Éppen egy hónapja hagyta el az európai labdarúgókupák előszobájához vezető körfolyosót a négy egyformán szerencsétlen résztvevő (Videoton, Győr, Honvéd, Debrecen) közül utolsóként kiselejtezett magyar kupacsapat.
A Hajdú Online akkor a következőképpen tálalta a Debrecen–Strömsgodset találkozó finisét: „90. perc: Három perc agónia még, ennyit hosszabbít a görög bíró. 93. perc: Vége a rémálomnak, a norvégok 5-2-es összesítéssel jutottak tovább.” A FourFourTwo című brit lap Felcsúthoz is közeli magyar kiadása pedig így fogalmazott: „Július huszonötödike újabb sötét napként vonul be a magyar labdarúgás történetébe.” A Nemzeti Sport sem szépítette a gyászos tényt: „Történelmi bukás, sosem estek ki ily korán a magyar kupacsapatok.” A lap internetes kiadása a póruljártakról hozzátette: „Ha nem is szándékosan, de olyan erővel és olyan precízen rúgták ágyékon a magyar futball kedvelőit ezen a nyáron, hogy a fájdalom még sokáig sajog majd.”
Már akkor azt gondoltam: attól függ, kinek.
És sokkal inkább tartottam attól, hogy a mandiner.hu szerzőjének lesz igaza: „Szándékosan aludtam pár napot a magyar kupacsapatok szégyenletesen gyors kupabúcsújára, de így se tudok más címet adni ennek az írásnak, mint amit a sorsüldözött debreceni ultrák megfogalmaztak kórusban a jó nevű norvég Strömsgodset elleni szívás (0-3) utolsó perceiben. Ez a teljesítmény bizony kurva gyenge volt a Magyarországot reprezentálni hivatott négy csapattól. (…) De ne legyenek illúzióink, én nem hiszek a komoly számonkérésben.” Hogy e hónap alatt senki nem nézett magába, az biztos.
Tarsoly Csaba győri tulajdonos – első felindulásában – „gyalázatosnak” nevezte azt, amit az ETO produkált, míg Garancsi István, a Videoton miniszterelnöki megbízott tulajdonosa valamiféle szankciókat helyezett kilátásba, de aztán nem történt az égvilágon semmi. Még az MLSZ is hallgatott, noha nem éppen a legjobb ütemben, a második selejtezőkör kevés sikerrel kecsegtető visszavágói előtt kívánatosnak tartotta leszögezni: „Az idei nyár nemzetközi kupateljesítménye egyelőre jelentősen elmarad az elvárttól, de hosszú távon továbbra is a magyar élfutball nemzetközi versenyképességben is mérhető fejlődését várja a szövetség.”
A második selejtezőkört egyébként úgy tessék érteni, hogy a BL kvalifikációs szakaszának első fordulójában csupán négy csapat szerepelt: az andorrai Lusitans, a feröeri Streymur, az örmény Sirak és a San Marinó-i Tre Penne. Ami pedig a július 25-i (nem különösebben vidám) búcsút illeti, a gyors és együttes kiszállással negatív magyar rekordot sikerült felállítani, hiszen az előtt – 2011-ben – augusztus harmadika volt klubjaink teljes európai kiselejtezésének legkorábbi időpontja.
Ehhez képest ma már mindenki jól van. A tévékben és az újságokban egymást követik a bombasztikus beharangozók és beszámolók az NB I mérkőzéseiről, a felvezetések szerint parádés meccsek várhatók itt is, ott is, a tudósítások alapján pedig valóban mesés megmozdulások, káprázatos akciók és gólok lelkesítik a (fájdalom, örülni semminek sem tudó, így a háromezres fordulónkénti átlag alatt maradó) közönséget. Egy hónap leforgása alatt ismét tele lettünk „sztárral”, úgy ragad a labda mindenkihez, ahogyan azt a képernyő, a számítógép és a papír csak elbírja. A magyar futball és közege változatlan: Arany János a jelenkor hazai labdarúgásáról is írhatta volna, hogy „hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga”.
A bírálat és az önkritika errefelé nem „játszik”. Egyebek közt ezért is tart ott a magyar futball, ahol.
Sehol.
Finomabban ezt úgy szokták elővezetni, hogy a kiesők „koncentrálhatnak a bajnokságra”. Az első osztályban közreműködők és a meccsekről értekezők döntő többségének visszatérő derűje nyomán pedig minden pályán ki lehetne tenni a táblát: „A nehézségek ellenére az NB I zavartalanul folyik.”
Mi kérünk elnézést.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!