Már nem kutatják az eltűnt két magyar hegymászó nyomait a Himalájában és immár halottnak tekintik Erőss Zsoltot és Kiss Pétert.
Mint lapunk megtudta, a halált hozó 8586 méter magas Kancsendzönga alaptáborából, a többi expedícióval együtt, útnak indult a magyar csapat két tagja, Kollár Lajos és Jaroslav Dutka, vissza Katmandu felé. Előtte azonban a helyi szokás szerint közösen emlékeztek meg odaveszett társaikra, az áldozatok neveit kőbe vésve. Idehaza Gyöngyösön Kiss Péterre emlékeztek, míg a csíkszeredai születésű Erőss Zsoltról a helyi sportcsarnokot akarják elnevezni. Velük együtt a Magyarok a világ nyolcezresein hegymászósorozatnak immár hat áldozata van. Pontosan sohasem fogjuk megtudni, mi okozhatta a halálukat. Feltehetően a katalán Oscar Cadiach látta őket utoljára fent a Kancsendzönga, a Föld harmadik legmagasabb hegyének csúcsán, ahol fényképeket készítettek, rádión beszélgettek. Ő maga csúcsot érve szinte rögvest visszafordult, mert tudta, hogy kifut az időből, ha nem hagyja el gyorsan a 8 ezer méter feletti halálzónát, ahol nem tartózkodhatnak sokáig hegymászók. Erőss és Kiss viszont 24 órás mászás után érte el a csúcsot, és nagyon kevés idejük maradt a visszatérésre. Jellemző, hogy Carlos Soria, a neves spanyol mászó 300 méterrel a cél előtt igen fegyelmezetten visszafordult, mert úgy ítélte meg, hogy kevés ideje maradna, ha folytatná.
Mesterséges „hősteremtés”, avagy a „rendkívüliség” kezelése magyar módra: nagyjából ez fejezi ki legjobban a természetes vagy éppen gerjesztett indulatokat, már-már hisztériát, ami Erőss Zsoltnak és társának, Kiss Péternek a halálát övezi. Ritkán látott bejegyzéstömeg forog a világhálón, a legszélsőségesebb indulatokkal.
Mi az oka ennek? Miért akar mindenki azonnal beleszólni, részese lenni, mintha maga is a történtek áldozata lenne? Vagy miért gondolja azt, hogy majd ő megmondja, mi lett volna a normális?
Az esetet boncolgató szociálpszichológusokat is megosztja a jelenség. Van, aki szerint nagyon is magyar jellemvonás az, ahogyan a saját életünktől, értékrendünktől eltérőre tekintünk – bármely más országban egy hegymászó életében és halálában is nagyon a maga helyén van kezelve.
Krémer Balázs szociálpszichológus leginkább a médiát teszi felelőssé, szerinte Erőss Zsolt személye már életében is túl volt misztifikálva. Normál esetben ugyanis egy ízléses médiaközegben belép az önkorlátozás, nem heroizál, nálunk viszont átszakadtak a gátak.
„Van egy rendkívüli, nekünk nagyon fura ember, aki mindig is nagyon előtérbe volt tolva, csak azért, mert egyszerűen más. És közben nincs ugyanilyen hangsúllyal mellé téve, hogy amit csinál, az bizony nagyon kockázatos. Tudatosítani kellene, hogy a rendkívüli teljesítményekhez bizony rendkívüli emberek kellenek, akiknek az élete, gondolkodása sem szokványos” – mondja a kutató, aki szerint mindenkinek megértéssel, elfogadással kellene kezelnie az ilyen élettörténeteket. „Ez az ember, akárcsak a társa, úgy élt, ahogy szeretett, miközben kárt ezzel senkinek sem okozott. A felesége tudta, kit választott és kinek vállalt két gyereket.”
Kiss Paszkál szerint viszont a hegymászás jellege lehet a fontosabb, míg a többi sportot testközelből látjuk, átéljük a küzdelmet és magyarázatot is találunk az esetleges vereségre, itt nem. Itt a siker és a kudarc ténye kap nagyobb hangsúlyt.
„Egészen különleges a viszonyulásunk az extrém sportokhoz. Addig csodálattal kísérjük, amíg a sikerek jönnek, egy rendkívüli sportembert látunk a sportolóban, ám amint az első kudarc jön, azonnal hétköznapi emberré válik, aki túlvállalta magát. Aki rosszul mérte fel az erejét, nem kalkulált jól. Annyira távoli maga a küzdelem, hogy csak áttételesen tudhatunk róla, nem látjuk testközelből, nem követjük lépésről lépésre magát a heroikus küzdelmet, aminek a tétje is extrém: akár élet vagy halál” – váli a társadalomkutató, aki szerint talán azt a legnehezebb feldolgozni a társadalomnak, hogy a sportoló saját kitűzött céljait nem tudja megvalósítani. „Miután a dolog ennyire távoli, a tét ennyire nagy, saját érzelmeink, indulataink kivetítésére is különösen alkalmas, bár érveinket hangoztatjuk, az érzelmeink könnyen magunkkal ragadnak. Ráadásul még inkább kiütközik az anyagi távolság, vagyis az emberek döntő többségének elérhetetlen luxus a hegymászás, így könnyen tekinti nehezen elfogadható pazarlásnak” – mondja Kiss Paszkál, aki szerint az extrém sportolók az átlagnál jobban ki is vannak téve a szponzoraiknak: sok esetben törvényszerű, kötelező a celebbé válásuk ahhoz, hogy pénzhez juthassanak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!