A helyzet nem csupán azért abszurd, mert egy 1800 lakosú kis település futballcsapata hamarosan az NB I-ben játszik, a helyi klub milliárdokért épít stadiont, és – nyilván nem függetlenül attól, hogy pályája a miniszterelnök házának szomszédságában van – olyan támogatókat tudhat maga mögött, mint a Közgép, a MOL, az OTP vagy a CBA.

A közállapotok képtelensége nyilván megkerülhetetlen e történetben.

Akárcsak a modern idők magyar labdarúgásának bizarr volta.

Hogy a Felcsút veretlen első lehet a másodosztály Nyugati csoportjában, az hűen jellemzi a sportág jelenkori magyar változatának irracionalitását. Ez a „jelenkor” már évtizedek óta tart, s aki azt hinné: ilyet még nem látott, annak figyelmébe ajánlom, hogy például az 1997–98-as magyar bajnokságban a közigazgatásilag Gárdonyhoz tartozó Agárd, valamint Tiszakécske együttese is szerepelt az első osztályban. (Nem a megyeiben: az NB Iben.) Sőt az agárdi Gázszer a Fáy utcában 6-2-re legyőzte a nagy múltú Vasast… Ahogyan nemrégiben a Paks verte meg 6-0-ra a Megyeri úton a valaha szintén Európa-hírű Újpestet.

Itt tényleg minden megtörténhet, mert az, amit mi magyar labdarúgásnak hívtunk (büszkén) hosszú dekádokon át, egyszerűen nem létezik. Nemhogy klasszis csapat, de néhány klasszis játékos sincs, a színvonal bányamélyen, az úgynevezett szurkolás nívója még lejjebb van, és persze alig akad néző, mert ki kíváncsi erre a „játékra” és efféle hangulatra? Ha Felcsúton ötszáz néző jár ki a meccsekre, az egyrészt a lélekszámhoz viszonyítva nagy közönség lesz, másrészt nem csökkenti az NB I. látogatottsági átlagát, mert a kieső Eger mérkőzésein 409-en jelentek meg rendesen. (Volt, amikor csak 43-an.) Hogy feltehetően Mezőkövesd is az első osztályba kerül? Az érdeklődés szempontjából azzal sincs baj, hiszen a másik valószínű búcsúzó, a Siófok 858 szurkolóval kalkulálhatott. Igaz, a Balaton „fővárosában” megközelítőleg 25 ezren, míg Mezőkövesden csak 17 ezren élnek, de az újdonság varázsa miatt a 800-as átlag ott sem tetszik elérhetetlennek.

Ami pedig magát a futballt illeti, még kiderülhet, hogy a Felcsút és a Mezőkövesd semmivel – vagy csak alig – gyengébb, mint az Újpest, a Honvéd, az MTK, az FTC. (A másodosztály Keleti csoportjának ezüstérmes pozícióban lévő Vasasánál a Mezőkövesd pillanatnyilag vitathatatlanul jobb.) A labdarúgás szempontjából nem a felcsúti és a mezőkövesdi feljutáson kell sopánkodni, hanem azon: miként süllyedt a hazai futball odáig, hogy olyan együttesek, amelyeket valaha „szimpatikus NB III-as csapatoknak” neveztek volna, vidáman futballozhatnak az első osztályban. Nem a kicsik jöttek fel: a valamikori bástyák omlottak darabokra. Minden idők európai klubranglistáján még mindig az első száz között van az öt (réges-régi) fővárosi nagy csapat – 23. FTC, 35. Újpest, 48. MTK, 84. Vasas, 89. Honvéd –, pedig az utóbbin dekádokban az Üllői úttól a Fáy utcáig mindent elkövettek azért, hogy minél szerényebb legyen a helyezés.

A magyar futball egyvalamiben fejlődött csak, de abban egyenesen kategóriákkal javult: a tálalásában. Még az ötvenes években sem vette körül a hazai labdarúgást olyan diadalmas légkör, mint manapság. Pedig hát akkoriban Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Puskás játszott… (S nem mellesleg: diktatúra volt.) Ma nemhogy kritikát alig hallani-olvasni, de az egész másról sem szól, csak a végtelen derűről, a tökéletes boldogságról. Miközben napjaink futballfolklórjához tartozik, hogy teljesen üres szektorok során pásztáz a kamera, és kíméletlen kórusok minősíthetetlen „művei” zúgnak a mikrofonba, sem a keserves néptelenségről, sem a szörnyű bekiabálásokról nem esik szó, szinte csak „zseniális átadásokról”, „nagyszerű közönségről”, „igazi sportélményről” zeng az ének. Aki nem ezt mondja, az akár az állásával játszik. Klubtulajdonosok értékelik a riportereket, sőt szeretnék kijelölni, ki közvetítsen; az utóbbit még nem sikerült elérniük, de a véleményüket – ha nem is nyilvánosan – hallatják, és még dolgoznak az ügyön…

Hivatalosan a magyar futball él és virul.

Jóllehet a 2957-es átlagnézőszámmal nyilvánvalóan fenntarthatatlan az egész, hiszen jegybevétel és úgynevezett merchandising nélkül a profi labdarúgás nem működik. Márpedig, ha nincs szurkoló, a sálakat, bögréket, mezeket is csupán úgy lehet eladni, mint a belépőket. (Diszkréten fogalmazva: korlátozott számban.) A tévéjogdíjak terén valamivel jobb a helyzet, de nemzetközi összehasonlításban az a pénz is elenyésző, és a milliárdos nagyságrendű összeg nem a valós teljesítményből, hanem annak gáláns felülértékeléséből fakad. Két klub van (az FTC és a Diósgyőr), amely több mint ötezer nézőt vonz meccsenként, és további kettő (a Debrecen, valamint a Győr), amely több mint négyezret. Ebből következően tizenkettő még négyezerrel sem számolhat, sőt kilencnek a 3000-es határ is túlságosan magas. Megjegyzem: amikor a Debrecen rendre „átszállót” váltott az NB I-re – azaz évadonként hol felkerült, hol kiesett –, a budapesti együttesek vendégjátékain rendre 15-20 ezren tolongtak a Nagyerdőben. Mert az „ingázó” DVSC-ben is több – sokkal több – igazi labdarúgó akadt, mint a 2000-es évek hajdúsági sikercsapatában. S bár Győrött a kommunikációs stratégia alapja volt a mostani tavaszon, hogy ötven éve és harminc esztendeje is bajnoki címet nyert az ETO, mint az idén, az valamiért nem kapott akkora hangsúlyt, hogy az 1963-ban aranyérmes garnitúra utóbb a legjobb négy közé került a BEK-ben (a Benfica, az Internazionale, a Liverpool társaságában). Most majd a selejtező harmadik fordulójáért is aggódni kell…

Szóval, Felcsút és Mezőkövesd nem ront a keserves állapotokon.

Igaz, a magyar futball Mezőkövesddel sem lesz matyóhímzés.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!