India nyerte a krikett-világbajnokság döntőjét Mumbaiban (Bombayben) Srí Lanka ellen. A finálé iránti hatalmas érdeklődés sem vetekedhetett azonban az egyik elődöntővel. Durván egymilliárdnyian(!) nézték a tévében, míg a helyszínen, az indiai Mohali dugig tömött stadionjában úgy harmincezren az örök riválisok, India és Pakisztán mérkőzését, melyet az előbbi nyert meg.
Nem csupán e labdajátékot nemzeti sportjaként imádó két országban szögezte az embereket a képernyők elé a nagy rangadó, hanem – kis túlzással – a fél világot, igaz, a földnek inkább a túlsó fertálya, s nem az európai térség volt az, amely az év egyik legnagyobb sporteseményeként várta és élte meg az amúgy az indiaiak sikerét hozó cirka hatórás derbit. A Csandigar Stadionban a – mondjuk így –: átlagnézők mellett (a feketepiacon 2000 dollárt is elkértek egy jegyért) a korábban egymással többször véres háborút is vívó két ázsiai ország vezetői is megjelentek, sőt – s ez is a krikett ottani erejét, népszerűségét, ha úgy tetszik, varázsát igazolja –, a kormányfők három év óta először szóba is elegyedtek egymással. Krikettdiplomácia – sugallhatnánk a históriában már többször megesett hasonló példák alapján a tanulságot: a sport akár még csodákra is képes – ha kellő tömegeket is vonz persze magához, a politikusok megjelenési kedvét is fokozván ezáltal.
A lényeg – a játék – azonban benn, a pályán zajlott, ahol a vendéglátók az elmúlt évek „gyakorlatának” megfelelően legyűrték a kiváló ellenfelet. Az idei, sorszáma szerint 10., 14 válogatottat felvonultató vb szakmai érdekességének is nevezhető, hogy nem „akármeddig” folyhatott egy-egy meccs, hanem korlátozták a mérkőzések idejét, legalább is annyiban, hogy a következő napra nem vittek át egyetlen összecsapást sem, ami amúgy a krikettre nagyon is jellemző. A két-három napig tartó mérkőzés afféle szokásos idejűnek minősíthető, de a daliás időkben hosszúságukat illetően egészen szélsőséges tartamú csaták is előfordultak. A múltjára méltán büszke, történetét az 1200-as évektől író játék „idő” világrekordját egy 1939-es ausztrál-angol mérkőzés tartja mindmáig: a március 3-án elkezdett krikettes ütközet 14-én – tehát 11 nappal később – döntetlennel zárult, miután félbe kellett szakítani, tudniillik folytatás esetén az angolok lekésték volna a hazafelé induló hajót…
A néhai Brit Nemzetközösség országai mellett amúgy ma már a legtöbb európai országban is művelik e sportot. Ami a krikett magyarországi jelenlétét illeti, az 1985-ös Sportlexikon azt írta, hogy nálunk ezt a labdajátékot nem játsszák, a 2002-es Sportenciklopédia pedig említést sem tesz róla. Persze nem is nagyon tehetett, hiszen az érdemi honi kezdet 2007-re datálódnak, ekkor indult a szervezett formában űzött hazai bajnoki rendszer a Magyar Krikett Liga keretében, kisebb részben magyarokból, zömmel pedig nálunk élő, dolgozó, tanuló külföldiek alkotta csapatokkal.
– Most kezdjük az ötödik szezont, immár nyolc vagy kilenc csapattal – mesélte a VH-nak az egyik lelkes „vendégjátékos”, a húsz éve hazánkba érkezett Steve Anthony, aki a Dunabogdány együttesét erősíti. – Remek csapatunk van, valódi közösség, igaz, a ligában mi vagyunk a leggyengébbek, de a lelkesedés megvan, s talán előbbre is léphetünk a tabellán. Igazi nemzetközi brigád a miénk, hiszen a fél tucat magyar mellett angol, ausztrál, amerikai, indiai, bangladesi és pakisztáni játékosok alkotják az együttest. Amúgy magyar szövetsége már van a sportágnak, de igazi krikettpálya nincs, mi is például focipályát bérlünk Dunabogdányban, ott készülünk és játszunk.
Arra a kérdésre, hogy milyen kilátásai vannak a magyarországi krikettnek, Steve barátunk így válaszolt: – Gyaníthatóan soha nem lesz annyira népszerű, mint másutt, de egyre populárisabb itt is. Mind több magyar gyerek veszi a kezébe a krikettlabdát és -ütőt, a sportág jövője rajtuk múlik Magyarországon.
Krikettes alapismeretek
A krikettben a főszereplő a labda, többnyire egy parafagolyó, és a csaknem egy méter hosszú, 12 centi széles faütő. Mindkét csapatnak 11 játékosa van, és a sima, füves területen egymás után ütnek, majd dobnak, a dobócsapat célja a védekezés és az ellenfél ütőjátékosainak kiejtése. Az ütő csapat két játékosa a pályán az egymástól 20 méterre levő kapuk elé áll (a 23 centi széles, 71 centi magas kapu ingatag tákolmány: földbe szúrt 3 farudacska, amelyet a tején két kisebb botocska köt össze). Az ütők párban dolgoznak, feladatuk a feléjük az ellenféltől érkező labdát úgy megütni, mielőtt az eltalálná a kaput, hogy utána futásokat (azaz pontokat) gyűjtsenek úgy, hogy helyet cserélnek egymással. Vagyis az a nyerő, aki minél messzebbre el tudja ütni a labdát. A dobó csapat tagjai – mindegyiknek 6 dobása van, amelyet próbál a lehető legpontosabban és nagy sebességgel útjára indítani – igyekeznek elkapni az ütő által visszaütött labdát, s visszadobni azt a pálya közepére. Ha a dobó ledönti a kaput, azzal kiejti az ellenfél ütőjátékosát. Az egynapos meccs 4 negyedből áll, s minden negyedben szerepet cserélnek a csapatok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
