Rossz volt nézni az olasz válogatottat az ukránok elleni barátságos mérkőzésen. Nem a szerény genovai 1-1 miatt, hanem mindenekelőtt azért, mert az azúrkékek teljesítménye ismét tanúságot tett egy futballnagyhatalom súlyos kríziséről. Hosszan tartó válság ez már, a 2006-ban világbajnok arany generációval kifutott a nemzetközi élvonalból az addig hagyományosan a közvetlen elithez tartozó itáliai futball.
Hogy mit vesztett a világ, arról négy olasz vb-aranyérem, továbbá megannyi legendás klubdiadal mesél. Csak a Milan hétszer volt BEK-, illetve BL-győztes, és hajdanán a városi vetélytárs Internazionalét is etalonnak tartották… Nem oly régen még Itáliát tartották a nemzetközi hírességek Mekkájának; annál szomorúbb látni, hogy ott, ahol Altafini, Amarildo, Zico, Junior, Roberto Carlos vagy a fenomén Ronaldo jelentette a mércét, újabban közepes brazilokat honosítanak a squadra azzurrának. Közülük az ukránok ellen Jorginho játszott, ám más okból is érdemes szemügyre venni a Donnarumma – Florenzi (Piccini), Bonucci, Chiellini, Biraghi (Criscito) – Verratti (Bonaventura), Jorginho, Barella (Pellegrini) – Chiesa, Insigne (Berardi), Bernardeschi (Immobile) összeállítást. Mégpedig abból a szempontból, hány klasszis játékos található az olasz keretben. Korábban teljességgel természetes volt, hogy Burgnich, Facchetti, Sandro Mazzola, Rivera, Boninsegna, Riva; Zoff, Scirea, Cabrini, Tardelli, Antognoni, Conti, Paolo Rossi; Franco Baresi, Costacurta, Paolo Maldini, Donadoni, Albertini, Roberto Baggio; vagy Buffon, Nesta, Cannavaro, Pirlo, Totti, Del Piero futballozott ugyanabban a csapatban. Napjainkban viszont legföljebb a Bonucci, Chiellini védőkettős emelkedik ki, de nem Scireához, Baresihez, Nestához, Cannavaróhoz képest…
Egyáltalán nem véletlen, hogy Itália együttese az idén 1958 óta először nem szerepelt a világbajnokságon. Ám hatvan éve még aranyérmeseket honosított: az 1950-es vb brazil–uruguayi zárómérkőzésének (1:2) két vendég gólszerzőjét, Ghiggiát és Schiaffinót. Igaz, velük sem ment sokra az északírek ellen Belfastban, ahol a házigazdák 2-1-re győztek, és kiejtették a favoritot. (Halasztott vb-selejtező volt az ötvennyolc januárjában, mert Zsolt István játékvezető az eredeti időpontban – a sűrű köd miatt – nem tudott továbbutazni Londonból. Így az északír Mitchell bíráskodásával „barátságos” mérkőzést tartottak 1957 decemberében, de az a 2-2-es találkozó oly hevesre sikerült, hogy „belfasti csataként” vonult be a labdarúgás történetébe.)
Az olasz válogatott két hónapja a legjobb húsz közül is kicsúszott a FIFA – amúgy vitatható – világranglistáján, miközben a vb-kimaradás miatt a La Gazzetta dello Sport „apokalipszist” emlegetett. A távollétet amúgy 1970 óta ismerik Itáliában. A La Lontananza című számot akkor énekelte lemezre Domenico Modugno, akinek dalát ekképpen ültette magyarra Vándor Kálmán: „Viharként tombol már a messzi távol…”
De hetvenben Mexikóban még vb-ezüstérmes volt a csapat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
