A feledhetetlen londoni 6-3 óta az Aranycsapat tizenkettedik tagjaként tartják számon, s tisztelik meg ezzel az állandó eposzi jelzőnek beillő elnevezéssel immár több mint fél évszázada, míg Hegyi Iván minap megjelent könyvében egyenesen Magyarország Hangjaként említi őt.
Néhány Szepesi György legemlékezetesebb bemondásaiból: „Százötezer néző zúgása, moraja tölti be a hatalmas arénát” – angol–magyar 3-6, London, 1953; „lőj, lőj, lőj, lőj, Dömötör” – magyar–szovjet vízilabda olimpiai döntő 5-2, Tokió, 1964; „Nem félünk a Farkastól” – magyar-brazil 3-1, Liverpool, 1966; „Jönnek a csehszlovákok” – Csehszlovákia–Magyarország, 4-1, Marseille, 1969.
– Mit szól minden idők legkiválóbb honi rádiós sportriportere ezekhez a minősítésekhez?
– A 12. játékos nem én voltam, az Sebes Gusztáv kapitány volt, meg a többi ragyogó futballista, Palotás Péter, vagy éppen Tóth II, Machos Feri, Kovács Imre, Börzsei, Ilku, tudok egy csomó nevet mondani. Egyszóval a jelző hízelgő, de túlzó. A „Magyarország Hangja” már rendben van, ezt nem utasítom vissza semmilyen formában, s külön köszönöm Ivánnak. Hatvanöt év az mégiscsak hatvanöt év. 1945-ben közvetítettem először – rögtön nem is futballt, hanem teniszt élőben. Méghozzá a Postás pályáról, egy nemzetközi versenyt hirdettek meg Asbóthtal, Körmöczyvel, arról tudósítottam. Ez júliusban volt, utána – elődöm és mesterem, Pluhár István örökébe lépve – jött az első labdarúgó-mérkőzésem, a 84. magyar–osztrák a Népstadionból, a pálya széléről. Ezért a közvetítésért 30 pengőt kaptam, akkor egy villamosjegy 27 pengőbe került.
– Egy sportriporternek illik távolságot tartani, legalábbis a nagyközönség előtt feltétlenül, a sporthősöktől. Ám az is nyilvánvaló, hogy a sok közös év, évtized közben némelyek közelebb kerülnek az ember, az újságíró szívéhez-lelkéhez. A 65 esztendő alatt kikről mondható el ez Szepesi György esetében? Kiknek drukkolt a leginkább?
– Voltak-vannak kedvenceim. A labdarúgók közül imádtam Sárosit, Kalmár Jenőt, Cseh II-t, a későbbiek közül Albertet, Tichyt, Göröcsöt, Benét említhetem – nem ismertem klubszíneket ebben a vonatkozásban. De ugyanígy vagyok ezzel a teniszben vagy az úszásban. Ott van például Székely Éva, ő egy istennő nekem. Vagy a vízilabda: ugye, a „lőj, Dömötör”, a szovjetek elleni, olimpiai aranyat eredményező tokiói meccs óta egy életre össze vagyunk Dömötör Zolival kapcsolva. A mai labdarúgók közül különösen Gera pályafutását követtem, amely még nagyobb ívű is lehetett volna, most Szalaiban látok igen komoly fantáziát, de ott van még Dzsudzsák is. És ha akad két-három-négy ilyen játékosunk, mégiscsak fel lehet építeni a csapatot. Hogy aztán a következő Eb-re vagy a 2014-es világbajnokságra lesz igazán nagycsapat, ez sok körülménytől függ. Egy megjegyzést hadd engedjek meg itt magamnak: tudom, hogy a FIFA rendelkezései e vonatkozásban nagyon szigorúak, mégis a magyar futball jelenlegi helyzetében nagyon meggondolnám, hány éves korban engedjek ki külföldre egy játékost. Egy tehetséget sem lehet úgy kiengedni, hogy mentálisan, fizikailag nincs kellőképpen felkészülve egy ilyen nagy megpróbáltatásra.
– Kedvenc csapat?
– Én már 1932-ben, tízévesen kinn voltam futballmeccsen, egy Hungária–Ferencváros mérkőzésen. 5-1-re nyert a Fradi, de ez nem érdekes. Vagyis hát nagyapám, aki kivitt, örült, mert ő a Ferencvárosnak drukkolt, én viszont a kezdetektől az MTK-nak, egészen a feloszlatásáig, akkor pártoltam át a Vasashoz, már csak azért is, mert Angyalföldön születtem.
– Ugorjunk a születéstől egy hatalmasat – a mába. Milyen évnek számít Szepesi György életében 2010?
– Mit mondjak, jó év volt az idei, három okból is. Először is a FIFA meghívottjaként ott voltam a dél-afrikai világbajnokságon, ez volt a 15. labdarúgó-vb, amelyen jelen lehettem a számomra első, 1954-es óta. Amúgy meg nyolcéves koromtól szenvedélyes rádióhallgató voltam, így az 1934-es és az 1938-as vb-t is így követtem nyomon, hogy aztán az 1954-esről már a helyszínről – a végén a fájdalmasan feledhetetlen, 3-2-re elveszített magyar–német döntővel – én közvetítsek. A másik ez évi élményem Hegyi Iván könyve, nagyon szép írás jelent meg velem kapcsolatosan. A harmadik dolog pedig: éppen a könyv nyomán jutott az eszembe, hogy Orth György, a magyar futball egyik legnagyobb alakja 1901-ben született, s eldöntöttem, hogy 2011-ben, a 110. évfordulón nagy ünnepséget kell neki rendeznünk, amely méltó hozzá, méltó az MTK-hoz.
– Ha már ünnepség: a Magyar Rádió, amelynek mondhatni örökös dolgozója, hiszen 1945-től ez volt a munkahelye, 85. születésnapja alkalmából megajándékozta egy repülőjeggyel, amely Londonba, az olimpiára szól.
– Ahogy közeledik a 2012-es időpont, úgy leszek egyre idegesebb. De mégiscsak ez éltet, miközben attól félek, hogy holnap szívrohamot kapok és vége. 89 leszek februárban, ahogy megyünk az olimpia felé, egyre nagyobb a stressz, az álmom azonban változatlan: 1948 után, amikor is az első olimpiámról közvetíthettem az angol fővárosból, 2012-ben ugyanide visszatérhetek. Londontól Londonig, a kör bezárul.
– Én azt mondom, ne zárjunk még le semmit! Példát is említek, hogy mért ne. Nem is olyan régen volt módom beszélgetni a vízilabdás Tarics Sándorral, az idehaza rendre megforduló legidősebb olimpiai bajnokunkkal, aki San Franciscóban él, és szeptemberben 97 éves múlt. Azt mondta, két dologgal még feltétlenül számol. Az egyik, hogy 2011-ben megint hazautazhasson, s ott lehessen azon a műegyetemi ünnepségen, amelyen mérnöki diplomája átvételének 75. évfordulójáról emlékeznek meg, a másik pedig, hogy személyesen lehessen jelen, és szurkolhasson a mieinknek a londoni olimpián. A további terveiről pedig majd azután nyilatkozik…
– Hát, ha ő megengedheti magának a töretlen derűlátást, én, aki jó nyolc évvel vagyok fiatalabb nála, vajon miért is ne tegyek hasonlóképpen?! Persze oda kell figyelni nagyon az egészségre. Vallom, hogy az ember ötven felett már ne focizzon. Teniszezni viszont szabad, sőt kell is. Jómagam két éve hagytam fel vele, mert a bal szemem már nem teljesen megfelelő a páros játékhoz, s úgy voltam vele, nem hozhatom a partneremet kellemetlen helyzetbe. Szóval tenisz már nincs, úszás viszont van. Igaz, ez most éppen nem igaz, ebben a cudar hidegben nem járok el a Hélia uszodájába, mert nem akarok megfázni, de már alig várom, hogy javuljon az idő, s megint mehessek, az Árpád hídon gyorsan ott vagyok autóval, merthogy vezetni változatlanul vezetek. Aztán meg már jönnek is a 2011-es futballmérkőzések.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
