Gelei – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi – Mathesz, Albert, Rákosi – Bene, Farkas. A „brazilok”. Pontosabban azok, akik 1966 júliusában, a liverpooli Goodison Parkban – minden túlzás nélkül: fenomenális játékkal – 3-1-re nyertek az előző két világbajnokságon egyaránt veretlenül győztes brazil válogatott ellen.
A hősök közül öten élnek.
Mátrai Sándor, Sipos Ferenc, Szepesi Gusztáv, Bene Ferenc, Farkas János már korábban elment – ahogyan nincs köztünk Baróti Lajos szövetségi kapitány és Illovszky Rudolf edző sem –, s decemberben az égi pályára lépett Mathesz Imre is.
Az emlékműve földi pályán van.
A Fáy utcában.
Nem ott lakott – bár edzőtáborozások idején a többiekkel együtt beköltözött az angyalföldi faházba –, ám a XIII. kerületi sporttelepen is otthon volt. Nem kellett ahhoz bejelentő: hovatartozásra volt szükség. Annak a generációnak, amely a hatvanas években teljesedett ki, az elkötelezettség hasonló velejárójává vált a futballnak, akár a labda.
Igaz, nem lehetett csak úgy átigazolni. Szűcs Lajos, majd Páncsics Miklós valóságos botrányt kavart azzal, hogy az FTC-től a Honvédhoz szerződött. S az is igaz, hogy annak a korosztálynak a tagjai dúskálhattak ugyan a külföldi ajánlatokban, de csak úgy fogadhatták volna el azokat, ha „disszidensekké” válnak. Ezt a nagyok egyike sem vállalta: a hatvanas évek legjobbjai kivétel nélkül itthon maradtak. Nem feltétlenül klubhűségből, hanem abból a megfontolásból: nem tudni, milyen retorziók érhetik szeretteiket, ha „dobbantanak”.
Mathesz speciel kipróbálta a külföldet, de még ötvenhatban, tinédzserként, amikor az ifjúsági válogatott megannyi labdarúgója (is) a szabad világot választotta. Kinn tartózkodása azonban csak átmeneti volt. Ötvenhét elején, amikor a Vasas belgiumi, luxemburgi, nyugat-németországi túrára indult, Szilágyi Gyula, a piros-kékek középcsatára azt mondta: „Tizenhatan utazunk, de remélem, többen térünk vissza”. Nem hiába bízott ebben, hiszen Mathesz – valamint a később végleg emigráló Kaszás László – hazajött a küldöttséggel.
Mathesz fél évig a bécsi Austriánál tűnt fel, de előtte és utána egyetlen más csapatban sem játszott, csakis a Vasasban futballozott. Nem volt ezzel egyedül, hiszen Bundzsák Dezső, Berendi Pál, Bakos Sándor, Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán vagy Farkas János NB I-es pályafutása ugyanúgy kizárólag a piros-kékekhez kötődött, miként az övé. S a Vasas egyáltalán nem jelentett kivételt ebben a tekintetben: ferencvárosiak, újpestiek sora öltötte magára a zöld, illetve a lila mezt, hogy aztán – képletesen persze – ne vesse le soha.
Nem elsősorban az alkalmazkodó-képességen múlt, hogy ezek a fiúk jól érezték magukat. Noha még tárgyalniuk is tilos volt nyugati menedzserekkel, az itthoni futballkultúra nem egyszerűen kárpótolta őket, hanem örültek, hogy annak gyerekkori álmukban megjelenő magasságaiba jutottak. Annak idején szurkolónak lenni is jó volt, de azok, akik a hajdanán nagy fővárosi klubokban szerephez jutottak, nem győzték áldani a szerencséjüket, hogy ez sikerült. Pedig nem Fortuna: a rátermettség segítette őket a felemelkedéshez. Meg az alázat. Mert sokféle emberből állt egy csapat, de a játékosok abban egyáltalán nem különböztek, hogy megtanulták tisztelni a labdarúgást. Aki először lépett az „egy” öltözőjébe, az nem azzal érkezett, hogy „helló, itt vagyok!”, hanem körülnézett a törzsgárdista klasszisokon, és arra gondolt: „Mit keresek én itt?”
Egyszer Albert Flóriánnak felvetettem, mekkora császárnak érezhette magát 1960-ban, amikor – tizenkilenc esztendősen – mind a két gólt ő szerezte az angolok 2-0-s legyőzése alkalmával. Csodálkozva nézett rám: „Tudod, mi járt a fejemben a meccs előtt, a szünetben és a mérkőzés után is? Hogy Kotász Öcsi mellett ülhetek…”
Mathesz a Vasasban Csordás Lajos, Szilágyi I, Bundzsák mellett nőtt fel, s amikor már törzsgárdistává vált, Machos Ferenc (jobb vagy bal) oldalán játszott rendszeresen. Rá nézve is kötelező volt a szerénység… Ahogyan korában Machos is összehúzta magát Kocsis Sándor és Puskás Ferenc között. Nemzedékről nemzedékre szállt ez a respektus, mert a magyar futball vezető klubjai évtizedeken át nem álltak másból, mint nagyokból és még nagyobbakból. A zsenikből – vagy olykor a legszorgalmasabbakból – legendák lettek, a derékhadat meg úgy tartották nyilván, mint kiváló labdarúgókat. Mert ahhoz, hogy az első csapat keretéhez hívjanak valakit, vitán felül tudni kellett futballozni, nem is akárhogyan…
Az 1960-as években az FTC és a Vasas egyaránt négy bajnoki címet nyert. Tényszerűen ez a két együttes volt a dekád legjobbja idehaza. Mathesz a négy aranyszerzésből éppen négyben volt benne – kettőben csatárként, a másik kettőben középpályásként –, sőt 1966-ban veretlen bajnokcsapatban játszott (a huszonhat meccsből huszonháromszor). Nyugodtan mondható tehát, hogy a főszereplők közé tartozott, ám ezzel az előmenetellel is csak tizenkétszer szerepelt a válogatottban; akkora volt a konkurencia…
Hogy most éppen Matheszről beszélünk, az azért van, mert a hetvenhárom éves korában elhunyt labdarúgótól pénteken vettek végső búcsút az angyalföldi stadionban. Miként a múlt év márciusában elhunyt Bakost, úgy Matheszt is a Fáy utcában kísérték utolsó útjára. Bim-Bamnak becézték, a harang ezúttal érte szólt… Most ott áll a lelátó lábánál a márványon: Bakos Sándor 1939-2010, Mathesz Imre 1937-2010. Az ember az immár örökké elszakíthatatlan kapcsolattól megilletődik, és többszörösen szomorú. A sporttelep arra van, hogy örömöt leljenek benne, meg hogy zúgjon a nézőtér. Annál döbbenetesebb a csönd, ha temetővé lesz a stadion…
S már nem csak Mathesztől búcsúzunk, hanem a valaha volt fénykorok mámorító magyar futballjától is.
S főként annak a szellemétől.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
