Az utóbbi idők slágereseménye, hogy Diego Forlan követte édesapját, Pablót: ahogyan a papa 1967-ben, úgy a fia az idén Copa America-győztes futballista lett. A történet különlegessége: ’67-ben, amikor Pablo Forlan játszott, Diego nagyapja, Juan Carlos Carizzo volt az uruguayi szövetségi kapitány. Ez valóban unikum, ám arra, hogy a gyerek a labdarúgópályán utoléri (sőt felülmúlja) a papát, akad néhány más példa is.

 
Maldinik: Paolo és Cesare

Dél-Amerikánál maradva: Juan Sebastian Veron szépen ápolta a családi tradíciókat, hiszen 73-szoros argentin válogatott játékos vált belőle, és légiósként hosszú körutazást tett Olaszországban, valamint Angliában. Klubjainak egyike a Manchester United volt; a papa, Juan Ramon Veron épp az MU-val szemben érte el pályafutása legértékesebb góljainak egyikét. Az 1968-as Világkupa-döntő visszavágóján (1-1) ő némította el az Old Trafford stadiont, s mivel az első mérkőzésen az Estudiantes 1-0-ra nyert, gyakorlatilag az idősebb Veron „szállította” a VK-diadalt annak a csapatnak, amelyben csaknem 300 találkozón szerepelt. Abban az esztendőben a Libertadores Kupa-döntőben is főszerepet játszott: a São Pauló-i Palmeirasszal vívott mindhárom mérkőzésen (2-1, 1-3, 2-0) gólt szerzett. Az immár harminchat éves ifjabb Veronnak volt honnan merítenie…

Még nagyobb örökséget hagyott hátra Valentino Mazzola. Őt minden idők legnagyszerűbb labdarúgói egyikének tartják, noha az élete nem tudott kiteljesedni: az extraklasszis olasz futballista harmincéves korában szörnyethalt, amikor lezuhant az egymás után ötszörös bajnok Torino repülőgépe 1949-ben. Arra a csapatra jellemző: volt olyan olasz–magyar válogatott meccs 1947-ben (3-2), amelyen a squadra azzurra valamennyi mezőnyjátékosa a Torino együtteséből került ki. A nagy Valentino abban az esztendőben mutatkozott be a nemzeti együttesben, amikor fia, Sandro megszületett (1942). A gyermek szintén parádés karriert futott be: vezéralakja volt minden idők leghíresebb, kétszeres BEK- és Világkupa-győztes Interének, és hetvenszer szerepelt az itáliai válogatottban. Európa-bajnoki címet nyert 1968-ban, majd vb-ezüstérmet 1970-ben, s egy alkalommal Budapestet is elkápráztatta: az 1966 decemberében rendezett Vasas–Internazionale BEK-mérkőzésen (0-2) két felejthetetlen szólógólt ért el 80 ezer ámuló néző előtt a Népstadionban.

Van más, hasonlóan nagy ívű olasz apa-fiú kapcsolat is. Cesare Maldini két BEK-döntőt játszott a Milan együttesében, és 1963-ban át is vehette az első számú európai klubtrófeát, miután ő volt a vörös-feketék csapatkapitánya. A milánói gárdában együtt futballozott azzal a világbajnok brazil Altafinivel, akinek születésekor a papája – a Valentino iránti tiszteletből – a Mazzola nevet adta. Cesare Maldini négyszeres bajnok volt, de utóbb ebben a tekintetben is csak második lehetett a famíliában, mert a fia, Paolo szédítő pályafutást produkált. A Milanban (bajnoki mérkőzésen) 647, a válogatottban 126 alkalommal szerepelt, hétszer volt bajnok, ötször BL-győztes. A vb- és az Eb-aranyérem, valamint az Aranylabda valahogyan kimaradt: a válogatottak legnagyobb tornáin egy-egy ezüst jutott neki, a Ballon d’Ort meg ritkán kapja védő, még ha oly ragyogó is, amilyen Paolo Maldini volt…

Spanyolországban a Sanchis família konkurált a Maldini családdal. Idősebb Manuel négy bajnoki címet és 1966-ban BEK-et nyert a Real Madriddal, de ez csak az erős alap volt, mert ifjabb Manuel mindent megduplázott: a királyi gárdával nyolc bajnoki aranyérmet szerzett és két BL-diadalt aratott. Az utód 524 bajnoki meccsen lépett pályára a híres fehér mezben, a nemzeti együttesben azonban nem járt ilyen szerencsével, mert – megannyi klasszis labdarúgója dacára – akkoriban még nem a spanyol válogatott volt a világelső. Manuel Sanchis Juniornak a Világk upát (kétszer) „csak” a klubjával sikerült elhódítania…

Egyébként meg minden mindennel összefügg. Cesare Maldinit az ezredforduló után kinevezték Paraguay szövetségi kapitányává, Diego Forlan pedig Paraguaynak rúgott két gólt a Copa America-döntőjében. Távoli szál? Van közelebbi is. Az Izland–Észtország találkozón (1996-ban) Arnor Gudjohnsent a fia, az akkor Eindhovenben játszó, utóbb barcelonai középpályás-csatár váltotta fel a második félidőben. Az egyik 73-szor, a másik 64-szer szerepelt a szigetország nemzeti együttesében. Nálunk az ifjú Albert (6) és Mészöly (18) nem tudta megközelíteni a 75-szörös, illetve 61-szeres válogatott apukát. A mércét persze magasra tették a papák: a „kis Flóri” és Mészöly Géza is abban az esztendőben látta meg a napvilágot, amelynek végén Albert császár Aranylabdát nyert…

Címkék: labdarúgás, Alberto Contador, Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!